Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban II/2. – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 23. (Gyula, 2007)

met a szakszervezet képviselte és ez ideig engem sehol nem vettek fel munkára. 1943. február 4-én újból férjhez mentem, Sárdi Márton gyulai lakoshoz. Együtt felmentünk Budapestre és a Baross u. 10. sz. házban én vice-házmester lettem, férjem szabó foglalkozású, ő pedig mint szabósegéd dolgozott különböző helyeken. 1945-ig itt voltam vice-házmester. Ekkor férjemmel együtt újra Gyulára költöztem, a férjem ekkor önálló szabómester lett. Én htb.-vel [így] foglalkoztam, közben azonban társadalmi munkát végeztem a Nemzeti Segélynél. 1951-ig htb.-vel [így] foglalkoztam, 1951-ben pedig elhelyezkedtem a gyulai harisnyagyárban, 1952-ben pedig elbocsátottak mint munkaerő-felesleget a gyárból. Engem 1953-ban újból felvettek a gyárba. 1955 tavaszán betegségem miatt ott kellett hagynom a gyárat. Azóta betegeskedem. Édesapám ácssegéd volt, munkáscsaládból származom. Az édesapám a szociáldemokrata pártnak volt tagja a felszabadulás előtt. Heten voltunk testvérek, Erzsébet, Kiss Józsefné, kertész foglalkozású, politikai pártállását nem ismerem. Katalin, Engelhardt András özvegye, kertész foglalkozásúak voltak, jelenben is a nővérem kertészettel foglalkozik. Szoc. dem. párttag volt, és szakszervezeti tag a felszabadulás előtt és után. Mária, Kránczler Józsefné, a gyulai kórház dolgozója. Politikai pártállását nem ismerem. Én 1932-től Gyulán a szociáldemokrata pártnak voltam a tagja, később Budapesten is tagja voltam a szoc. dem. pártnak. A pártnak tagja voltam 1941ig, ekkor a párttagságom megszakadt. 1946-ban Gyulán újból tagja lettem a szoc. dem. pártnak és tagja voltam a pártnak 1948-ig, a két párt egyesüléséig. Ekkor engem a pártból kizártak. Ekkor engem az MDP sorában [így] azért nem igazoltak át, mert magatartásomat jobboldalinak minősítették, az a bizottság, aki felülvizsgált. [...] [...] 1956. december 6-án reggel kimentem a piacra és ott közöltem az asszonyokkal, akikkel csak találkoztam, hogy délután 2 órakor női tüntetés lesz, s mindenki gyászruhában, de legalábbis fekete fejkendővel öltözködve vonuljanak fel [így] a Kossuth térre. Ezután elmentem a harisnyagyárba, mielőtt a gyárba bementem volna, a kapualjban találkoztam Szegedinével, Pumucz Margittal és Zsótérnéval és együtt bementünk a gyárba. Én ott mindenkinek, akivel találkoztam, hangosan közöltem, hogy délután 2 órakor vonuljanak fel a Kossuth térre gyászruhában, de legalábbis fekete fejkendővel öltözködve, fegyelmezett, néma sorokban, a magyar asszonyokhoz illően, mert női tüntetés lesz a szabadságharcban elesett hősök tiszteletére. Meg fogjuk koszorúzni a város területén lévő, volt honvédlaktanyában elhelyezett emléktáblákat. Ezután elmentem a gyulai kötőipari vállalathoz és ott szintén közöltem hasonló módon a fentieket. Én nem beszéltem senkivel sem, hanem elmentem haza, a lakásomra. [...] [...] Amikor a nők összegyűltek a Kossuth téren, előbb elmentünk a tüntető tömeggel, megjegyezni kívánom, némán, a jelenlegi szociális otthon elé, ami valamikor honvédlaktanya volt, és annak a falára elhelyezett emléktáblát megkoszorúztuk. Itt én felkértem a tüntető tömeget, hogy énekeljük el a Himnuszt. Utána felvonultunk a román kollégiumhoz, a tömeget én vezettem. A román kollégiumnál megkoszorúztuk az ott elhelyezett emléktáblát. Itt eléne-