Erdmann Gyula: Békés megye 1956-ban I. - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 22. (Gyula, 2006)

szédeit, s látták, hogy az ő megjelenése, szuggesztív hatása mentette meg több ízben a helyzetet. Kartársai, egy nagy iskola nevelőtestülete bizonyíthatják azt, hogy soha rendszerellenes nem volt, hanem mindig azért dolgozott; bizonyíthatják kartársai és a szülők, hogy szigorúan és következetesen, marxista és materialista szellemben nevelte az ifjúságot. Tisztában vagyok azzal, hogy férjem az ellenforradalom idején hibákat követett el, olyanokat, amelyeket egy kommunista embernek nem lett volna szabad elkövetnie. De az akkori közhangulat, a tömeg követelése, az elmúlt 12 év hibáinak kijavítására törekvés, s az, hogy nem látta az eseményeket hátulról mozgató erőket - hiszen akkor még a nála tájékozottabb, felelősebb beosztásban lévő emberek sem láttak tisztán, nem látták mindazt, amely 1 év távlatából nyilvánvaló s megtudtunk -, mindezek a körülmények közrejátszottak abban, hogy az események sodrában szerepet vállalt. [...] [...] ez az ítélet sokszorosan eltúlzott, ilyen súlyos ítéletet nem érdemelt, hiszen semmi olyat nem tett, ami ezt megindokolná. Ez az ítélet nem áll arányban az elkövetett cselekedeteivel. S magából a vádiratból, az ellene támasztott vádakból sem következik ez. Ennek az ítéletnek rugói olyan érzések, mint a sértett hiúság, gyűlölet, bosszúállás. A bíróság nem ítélhetett tárgyilagosan, mert nem látta azt, hogy a tárgyalás menetét tanúvallomásukkal, vagy másként befolyásolni akaró személyeket mi vezette? A kommunista emberhez méltó igazságosság, tárgyilagosság, vagy olyan kicsinyes érzések, mint a gyűlölet. Merem azt állítani, hogy néhány ilyen gyűlölettől elvakult ember az oka ennek az ítéletnek. Tudom, az én szavam kicsi, s talán elfogultnak tekinthető egy város pártbizottságának néhány tagja véleményével szemben. Mindezeket azonban nem mertem volna leírni, ha ez nem felelne meg teljesen a valóságnak, s nem tudnák ezt bizonyítani rajtam kívül mások is. Nincs más kérésem, csak az, hogy azok, akik a végleges ítéletet hozzák fölötte, tudjanak erről, jusson el szavam azokhoz, akik véglegesen döntenek egy család élete, jövője felől. Kérem Kádár Elvtársat, hasson oda, hogy férjem a megérdemelt, igazságos büntetést kapja, hogy amennyire ellensége ő rendszerünknek, s ezentúl amennyit vétett ellene - olyan mértékű legyen büntetése. Tudom, hogy Ön is szenvedett igazságtalanul, tudja mi az, Ön is volt elszakítva családjától, átérzi azt. Itt vagyok két pici gyermekemmel egyedül, egyik 2 éves, másikat az édesapja nem is látta. S ott van Ö, ilyen súlyosan, igazságtalanul elítélve, tönkretéve hitében, egész életében gyenge, beteges idegrendszerrel. [...] [...] Amit írtam, az az utolsó szóig igaz, nem a férjét szerető asszony elfogultságával szóltam: ez a véleménye rajtam kívül még sok becsületes dolgozónak Békéscsabán. Végső kétségbeesésem mellett is bízom az igazságban, hogy férjem a megérdemelt büntetést kapja, hogy azok, akik döntenek élete felett, tárgyilagos emberek, s csupán az igazságot nézve - mérlegre téve minden cselekedetét, a jót éppúgy, mint a rosszat -, fognak ítélkezni.