Jároli József: Olvasókönyv az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Békés megyei történetéhez – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 20. (Gyula, 1998)
A felszabadult jobbágyok és a volt földesurak ellentétei, parasztmozgalmak 1848 tavaszán és őszén
korlatnak megfelelően — a szüret idejét meghatározni a város szőlősgazdáinak, és a szőlődézsmára is igényt tartott. A képviselőtestület szeptember 5-i határozata magának tartotta fenn a szüret idejének meghatározását, a bordézsma kiszolgáltatását pedig megtagadta a testület, mivel értelmezése szerint szőlői úrbéresnek minősülnek. Mezőberény, Körösladány esetében ugyancsak a regalejogok gyakorlása miatt emelt panaszt a volt földesúr, a gyomaiak a földesúrtól haszonbérbe vett híd után még 1848 októberében sem fizették meg a haszonbért a birtokosnak. Gyula, Gyulavári, Doboz esetében a faizási jog gyakorlása körül alakult ki éles szembenállás a birtokos és a volt jobbágyai között. Ugyancsak 1848 tavaszán a földesuraknál és minisztériumban tett sikertelen kísérletek után megindult a legelőelkiilönözés, az úrbérrendezés során földesúri tulajdonba került földek visszaszerzése, ahol lehetett békés úton, ahol nem, ott az erőszak eszközével. (Ez utóbbitól való félelem tükröződik Szombathelyi Antal alispánnak Batthyány miniszterelnöknek küldött áprilisi jelentéseiben.) Ott, ahol a legelőelkülönözés még nem ment végbe, és a földesúr hajlandóságot mutatott a már papírra vetett, de még végre nem hajtott legelőelkiilönözési szerződés megsemmisítésére, békés úton sikerült a közös legelőhasználatot tovább is fenntartani. Körösladány, Doboz és Békés esetében valósult meg a szerződések felbontása, bár Békés esetében már megtörtént a végrahajtás is, de a földesúr a nép nyomására kénytelen volt engedni. Gyulaváriban, Füzesgyarmaton, Kétegyházán, Mezőberényben már csak a legelőfoglalás lehetősége maradt 1848. április—májusban. Szeghalmon kísérlet történt a szomszédos uradalom birtokába került Fási puszta visszaszerzésére, a gyomaiakat pedig a volt földesúr engedménye térítette el egyelőre a legelőfoglalástól. Az elfoglalás azt jelentette, hogy az uradalmak köriilárkolt, fával szegélyezett allodiális földjeit, kaszálóit, vagy a földesúrnak jutott legelőterületet kezdték el használni a volt jobbágyok, úgy, hogy állataikat hajtották be a kérdéses területre. Füzesgyarmat esetében a föld nélküli zsellérek kukoricával akarták bevetni az uradalom ugarföldjét. A megyei vezetők előbb békés megoldásokkal kísérleteztek, igyekezvén a népmozgalom kitörését a nép felvilágosításával megelőzni. A legelőfoglalások kivizsgálására a járási főszolgabírák kaptak megbízást. Mezőberény esetében a megyei választmány szállt ki a községbe, de eredményt nem tudott elérni. Gyoma esetében az ideiglenes bizottmány és a minisztérium egyaránt eltiltotta a községet a készülő legelőfoglalástól. A legelőfoglalók ellen minden esetben a katonaságot kellett felvonultatni. A megyében állomásozó egységen kívül az alispán április 24—i jelentése alapján — amelyben a Váriban, Kétegyházán, Szeghalmon történtekről számol be — a miniszterelnök a szomszédos Bihar megyéből is átrendelt dzsidásokat. A katonaságot a földfoglaló községekben a lakosságnak kellett eltartania; azoknál szállásolták el, akik a mozgalmak hangadói voltak. Egyedül Kétegyháza esetében tudunk arról, hogy a hangadókat le is tartóztatták, de esetleges elítélésükről nincsenek iratok. A többi esetben végül sikerült „megegyezni” a lakosságnak a birtokosokkal: a legelőfoglaló helységek magukra vállalták a legelőkön és a majorsági földekben tett károk meg35