Jároli József: Olvasókönyv az 1848–49-es forradalom és szabadságharc Békés megyei történetéhez – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 20. (Gyula, 1998)
Dokumentumok - Békés megye részvétele a szabadságharcban
írom ezen jegyzeteimet. Én, mint tábori lelkész szolgáltam főhadnagyi ranggal. Fizetésem volt minden napra öt ezüst huszas, kötelességem pedig naponként úrvacsorát szolgáltatni a becskereki ev. templomban az azzal élni kívánóknak. Szállva voltam egy Peics Áron nevű rác kereskedőnél, aki azonban nem látszott valami magyarfalónak. Csendes emberke volt nejével együtt. A mi kapitányaink voltak: Vidovszkyjános uradalmi számtartó és Szucsu Mózes élelmezési megyei biztos. S ez elég baj volt. Ezeknek az uraknak életökben nem volt puska a kezükben, s ők valamennyi között a legjobban féltek. Egészen agusztus 6-ig vitéz bőrseregemmel Becskereken voltam, s itt embereim meglehetősen érezték magokat. Igaz, hogy annyira féltek, hogy minden nap volt 20— 30 gyónó, néha 50-60 is. Azonban augusztus 5-én egyszerre parancs jött, hogy Vidovszky kapitány a maga századjával menjen Lázárföldre, mely Becskerekhez egy órányira fekvő falu. Éjfélkor jött a parancs, s eszerint éjszaka kellett nekik menniök, csupa kukorica közt, iszonyú félelemmel. Mindjárt reggel küldöttséget küldtek Becskerekre, hogy menjek a parancsnokhoz, kérjem őt, hogy ezen veszedelmes helyről vitessenek vissza Becskerekre, mert a faluban rendes katonaság nincs, nekik alig van 20-30 puskájuk, s perlaszi rác tábor pedig oly közel van, hogy este a dobolás is áthallatszik hozzájuk. Én el is mentem, előterjesztettem Kis Ernő főparancsnoknak a dolgot, de ő azzal igazított el, hogy ott semmi veszedelem nincs; mert a perlaszi tábor és Lázárföld között rendes katonaság van elhelyezve. Mivel nem sikerült a kérelem, estefelé legalább azt tettem, hogy meglátogattam őket. Hogy örültek, mikor megláttak! Én pedig este elhelyeztem a posztokat minden utca végére, s magam is megnézegettem éjjel, hogy nem alusznak—e. Augusztus 6-án egy ütközetnek voltam tanúja. Ugyanis a perlaszi táborból mintegy 800 rác ráütött egy ide három órányira fekvő Neuzina nevű virágzó németrác városkára. A neuzinai rácok természetesen velük tartottak: a németség pedig—mint mindenütt a Bánátban —itt is kétesen viselte magát. Ha magyarok jöttek, hazafias érzelmeket színlelt, ha rácok, akkor ezekkel cimboráit. A perlaszi rácoknak az volt a céljuk, hogy Neuzinán magukat befészkeljék, elsáncolják, s innen azután Becskereket és környékét hatalmuk alá hajtsák. Amint ennek hírét vette a becskereki parancsnokság, azonnal kivonult a rendelkezésére álló gyalog és lovas katonasággal, én is fogadtam egy kocsit, s a katonaság után mentem, hogy ha már itt vagyok, lássak ütközetet is. Igazán borzasztó volt ezt látni. Augusztus 9-én a perlaszi rácok ismét egy kirohanást tettek, mégpedig Szárcsa nevű falura, de itt is a mieink által visszaverettek. Augusztus 11-én Mészáros hadügyminiszter látogatta meg Becskereket, s a főparancsnokság mindnyájunkat kirukkoltatott. Képzelhető, milyen tarka sereg volt ez! Augusztus 20-án végre megjött a rendelet, hogy kitöltve a három hetet, mehetünk haza. Volt is nagy öröm! Csaba városa küldött érettünk kocsikat, s így 22-én szerencsésen visszaérkeztünk Csabára. 171
