Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

hetne, hanem ártatlanokon, akik nem tehetnek róla, hogy hozzám kötötte a Jóisten a sorsukat, s hozzászoktak ahhoz, hogy sok-sok esztendeje én viselem gondjukat, én felelek értük, és én segítettem át őket mindenen. Egyre nehezebb lesz az élet közegellenállása, egyre inkább ostromlott várnak érzem azt, amit védelmezek és vezetek, egyre nehezebb lesz a továbbélés feltételeit előteremtenem, és egyre több a munkateher, amelyet vállalnom kell, amellett egyre kilátástalanabb is a dolog - ne érts félre, ez nem az üzletember panasza, erre mérlegszerűen semmi okom sincsen, de egyre nehezebbek a körülmények, az értetlenség, elégedetlenség, elkeseredés egyre nő, és egyre nőnek a realizálás akadályai. Vajon ki tudhatja, mi jön, miért kell még ennyit dolgoznom, kínlódnom, ennyire túlfeszítenem az erőmet, idegeimet, képességeimet, víva ezt a szélmalomharcot, s nem válik-e egyetlen pillanatban lehetetlenné s értelmetlenné minden? És nincsen-e az az életforma, amelyet élek, amelynek kereteit annyi erőfeszítéssel felépítettem, s amelyeket most már megváltoztatni nem vagyok képes, végleg halálra ítélve? Arra gondolok sokszor: mennyiszer voltam büszke arra, hogy amit Apámmal együtt megalkottunk, teljesen a viszonyok ellenére, a körülmények dacára, egészen kivételes módon és formában valósítottuk meg, s nem éppen ez fog-e egyszer megfojtani, ha egyszer olyan helyzetbe kerülök, az enyéimmel együtt, mint a szárazra került hal, amikor megszűnik annak a lehetősége, hogy itt dolgozzunk tovább, de az is, hogy innen elmozduljunk, s oda lehetünk bilincselve egy helyre, amelyen pont az, amit tudunk és amihez értünk, teljességgel hasznosíthatatlan és értéktelen? - És mi mindnyájan annyira megszoktuk ezt az alapjában véve független és izolált életformát, annyira nem tudunk alakoskodni, színeskedni, alkalmazkodni, hogy ez már szinte teljesen alkalmatlanná tesz bennünket a más életformába és más helyzetbe való beilleszkedésre? Mostanában ismét sokat foglalkoztat a Tótfalusi Uram sorsa. Tán már mondtam Neked, hogy én sokáig azt hittem, hogy őt túlbecsültük, mert mindent, ami a miénk, túl szoktunk becsülni. Amit ő itthon nyomtatott, nem lehet olyan igen nagy értéknek tekinteni, egy vagy két olyan nyomtatványát láttam, amelyet igazán szépnek lehet nevezni. De amikor Kolozsváron voltam, a levéltári főigazgató, akinek e percben nem jut eszembe a neve,

1 közölte velem, hogy az Országos Levéltárban hol van, melyik családi iratcsomóban a Tótfalusi betűmintalapjának egyetlen példánya, s ezt Szentkúty elő is kereste és újra kiadta. Azon láthatni, mekkora mester volt Tótfalusi akkor, amikor kezében megfelelő szerszám volt. Én nem vagyok festő vagy író, aki beülhetek az elefántcsonttoronyba, én iparos vagyok, aki szerszám, apparátus, műhely, felszerelés nélkül tétlenségre vagyok kárhoztatva, ha ezt elveszítem, elvesztem magam is. De kerülhet az ország olyan helyzetbe, amelyben én elpusztítandó dúvad vagyok, akin példát kell statuálni, vagy másrészt ártalmas parazita, akit ki kell irtani. És harmadik eshetőséget már-már csak csoda teremthet. Egyre nehezebb lesz előteremteni azt az erőt és hitet, amely ilyen körülmények között a munka folytatásához szükséges, és egyre nehezebbnek látszik ebből annyit megmenteni, megőrizni, hogyha ez a ma elképzelhetetlennek látszó csoda megtörténik, maradjon még belőle annyi, amennyire az újrakezdéshez, az új élet megalapozásához szükség lesz. Kérlek, írj már valamit, pár szót, ami megint segít egy időre húzni az igát, és ami megint értelmet adjon egy időre ennek a brutálisan kemény, rideg küzdelemnek. - Bizonyosan Neked is megvannak a magad nehéz napjai, el tudom ezt jól képzelni, a Te ottani szituációdban, de tán mesterséged és helyzeted jobban megengedi, vagy elősegíti az elmélkedést, a dolgok végiggondolását, és talán látsz valami mentő gondolatot vagy lehetőséget, 242