Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

expeditor mellé egy harmadikat és egy tanoncot. A tanonc is és az új ember is december elején megbetegedtek, január elején pedig öten lettek influenzások. A fene majd megevett bennünket. Most aztán múlt levelem óta a novemberben felvett új expeditort, aki decemberben is hiányzott, behívták. Most a helyzet az - hogy bizonyos szociális rendelkezések másik oldalát is megmutassam -, hogy november eleje óta van ez az ember itt, decemberben - amikor legjobban kellett volna - hiányzott, de kapta a fizetését, s a hónap közepén bevonult, s megkapta a fizetését a teljes hónapra, és kapja a fizetését beláthatatlan ideig. - Én nem sajnálom tőle s egyelőre bírom, de hát ez kissé egyoldalú szociálpolitika. A másik expeditort pedig besorozták. - így hát háromból a szezonra megint csak egy marad, s hogy hogy fogom majd bírni a jövő szezont, ha lesz és leszek, hát el se tudom képzelni. - Akármit megteszek, hogy könnyítsék a dolgokon és biztosítsam a következő időszakot, azt mindig keresztülhúzzák az idők. És pótlásról ábrándozni sem lehet, mert aki már négy polgárit elvégzett, nem akar ilyen munkakört vállalni itt sem. A töltőtoll és az aktatáska meg az íróasztal a fontos. És az, hogy a moziban az ilyen már páholyba ül, helyben az intelligenciához számítja magát. Én persze családommal nem oda ülök. Imre Kálmán, a kolozsvári Minerva

1 vezérigazgatója mesélte a nyáron, hogy fel akart venni egy ilyen fiatalt az irodába, s azt kérdezte az ifjú: „Vezérigazgató uram, mi lesz itt az én puvoárom?"

2 ő erre elkezdte kérdezgetni, hogy mit tud, se gépelni, se gyorsírni, se könyvelni, se nyelveket, se levelezni, semmit az égvilágon. Erre aztán azt mondta neki, hogy: „nézze fiam, ha majd ezeket mind tudja, akkor lehet szó puvoárról." Amin az ifjú szörnyen elcsodálkozott. Én nem csodálkozom már semmin. Látja, már megint panaszkodom. Pedig nem ezt akartam, inkább Önről akartam hallani. - Szeretném tudni, hogy van, mire nézi a nagyvilágot, ahogy Gyomán mondják, s min dolgozik? Hogy fel tudok-e menni májusban, nem is sejtem, mert ha nincs is annyi dolgom, mint az év elején volt, nem hagyhatom el a posztomat. Már hetek óta fel kellene menni szemorvoshoz, és nem tudok rá egy napot szakítani. - Nyáron bizony mi nem szoktunk elmenni semerre. 1920-ban voltunk egyszer mindnyájan együtt Grácban, azóta se voltunk soha családostul egyszerre sehol. Az idén pedig nem is lehet ábrándozni elutazásról, de nem is volna hova. Reméltem, hogy fiammal elmehetek a Mecseket bejárni és Zengővárkonyba is, de nem is merek erre számítani. Hiszen ma ez élelmezési kérdés is. őnála pedig azt sem lehet tudni, hogy melyik percben hívják be. De megkérdezem: ha már felmegy ön Pestre, lehetetlen volna, hogy leruccanjon Gyomára is? Azt meg tudom csinálni, ha lejön, hogy a napi munkámat pár órára redukálom, s együtt lehetünk. - Nagy öröm volna mindnyájunknak! Talán mégis meg lehetne ezt csinálni. Kérem, gondolkozzon rajta, nagyon jó és szép volna! Nagyon fájdalmas húrt pendített meg bennem azzal, hogy arra célzott, mi mindent csinálhattam volna ezekben az években. Higgye el, hogy annyi dolgom nem lehetne, hogy ne vállaljak még ráadásul a mi szempontunkból értelmes dolgot, szép és jó könyvet is, ha számíthatnék arra, hogy kell az embereknek. De most már látom, hogy azt a generációt, amelynek én dolgoztam és dolgozhattam volna, szétkergette a szél a szélrózsa minden irányába. Volt pedig egypár megrendítő találkozásom vele azóta is. Ez a legnagyobb veszteségem az életben. És ezért nem kárpótol senki és semmi. Nem vagyok hiú ember, nem tartok túl sokat magamról. De valahogy a sorsom hozta magával, hogy behatolhattam sok mindenbe, amivel mások nem törődtek eléggé, és összehozott az életem néhány fontos emberrel. A körülmények váltakozása okozta, hogy ezekből a találkozásokból nem lehetett egy termékeny egységes szervezet, nem lehetett egy kerek egész dolgot összehozni, és 210