Sümegi György - Kőhegyi Mihály: Fülep Lajos és Kner Imre levelezése – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 17. (Gyula, 1990)

Fülep Lajos és Kner Imre levelezése

nagyon szerettem, hadd maradjon utánunk ez is, bár eladni ezeket szinte lehetetlen, de ez nem is nagyon fontos. És elvállaltam egy másik Privatdruckot. Hevesy Ivánnak 24 tájképfotográfiáját

3 adom kí, Privatdruck gyanánt, Magyar Tájak címén. Azt hiszem, nagyon érdekes lesz. Én önnek - nagyon ritka találkozásaink dacára - igen sokat köszönhetek, így többek között amaz első, nagyon hasznos pofont is, amely igen korán, nagyon hatékonyan megmutatta nekem azt ahelyes utat, melyen járnom kell. És most, Mali távozása

4 után, ön az egyetlenegy régi, elszéledt baráti körből, aki még itt maradt. Talán ha itt maradnak, sok irányban elfejlődtünk volna egymástól, de nagyon sok termékeny indítékot kaptam ettől a körtől, és nagyon nagy élmény volt nekem, amit tőlük kaptam. Amíg még lehet, szeretném ezt Önnek valahogy viszonozni. Sajnos mint kiadó nyilvánosságot adni önnek nem tudok. De ha volna valami olyan írása, amit egy olyan egy-két íves kis Privatdruckban szívesen látna nyomtatásban, amit úgy „ .. .et amicorum" meg lehetne szépen csinálni és szétküldözgetni, vagy alkalmilag személyesen elosztogatni - ha nem olyasmi, ami a cenzúránál bajokat okozhatna -, örömmel megcsinálom Önnek, baráti emlékül, addig, amíg még csinálhatom. Kérem, gondolkozzon ezen, határozza el gyorsan, és küldje be a kéziratot, nagy örömet szerezne vele nekem, és igyekeznék tőlem telhetően szépen megcsinálni. Más újságot nem tudok írni. Vagyok valahogy, dolgozom, nem sok kedvvel és nem sok hittel, de változatlan kötelességtudással és igyekezettel. Most aztán igazán azt érzem, hogy a sors kezében vagyok. De még mindig azt hiszem, hogy semmi revideálnivalóm nincsen. Hogy szociális téren nem tehettem többet a munkásaim irányában, azt az egyet fájlalom, de arról tehetek legkevésbé. Ennek nem magam vagyok az oka, hanem az a rendszer, amely a nyomdai munkásság színvonalát tönkretette, s nyakunkra nevelt egy nagy csomó „nyomdát" és „nyomdászt", s két évtizedig tűrte, hogy kalandorok és iparlovagok pont ebben a szakmában igyekezhessenek, mértéktelen inastenyésztés és munkásnyúzás segítségével, boldogulni. Mi nagyon korán nagyon jelentős áldozatokat hoztunk azért, hogy ezen a téren sokat tehessünk, és nagy eredménnyel tettük ezt mindaddig, amíg politikai áru nem lett egyeseknél a kereszténységből, és lehetségessé nem vált, hogy szociális jelszavakat ordíthasson az, aki közben hajnali kettőig inasokkal szedeti a lapját, és közben akkor teszi ki felszabadulás előtt az inast az utcára, amikor jólesik neki. Ilyesmire számtalan esetet láttunk itt közvetlen közelünkben. Nemrég beszéltem egy fiatalemberrel, aki nemrég tért haza Genfből, és ott a Munkahivatal tisztviselője volt. Azt mondotta nekem, hogy meggyőződése szerint egyetlen helyes és mindkét félre nézve megnyugtató szabályozási módja van a munkaviszonyoknak, és ez a kollektív szerződés. Apám ennek úttörője volt, s mi mindig kerestük ebbe az irányba a lehetőségeket a viszonyok fejlesztésére és javítására. Ma is erről vagyok meggyőződve. És éppen a napokban igen éles támadás hangzott el ez ellen a parlamentben, tisztán érzelmi okokból, olyanoktól, akik ebbe a dologba soha bele nem láthattak. No de most már ez mindegy. Ha el kell pusztulni, nem szabad érzelegni, annál nehezebb. Tisztában vagyok azonban azzal, hogy velem és az üzemmel olyan tradíciókincs süllyed el, amelyik komoly értéket jelentett volna a nemzetre, és nincs egyelőre, aki megmentse vagy folytassa. - Mostanában az a Heine-sor jár mindig az eszembe, hogy: „nur wem es just passieret.. ."

5 Ott egye meg a fene az egészet. Szeretettel kívánok minden jót, és érdeklődéssel várom válaszát régi barátja és híve Kner Imre 168