Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Az első saját gyűjtemény

nyert búzájáért, kettőt nagyanyám aszalványokért és befőttért. Tanúsíthatom a magam idejéből, hogy nem ok nélkül kapta. Antoninus Piussal is ekkor találkoztam először. Annak az ezüst dénárnak a révén kötöttünk barátságot, amely a rubelekkel együtt gurult hozzám a családi relikviák közül. Talán még a nagyapám tiszttartósága idején vetette ki az eke a békési uradalom területén. Ezért azonban nem mernék kezességet vállalni. Ezt csak azért mondom, nehogy valaki okvetlenül helytörténetet csináljon belőle. Egyébként ebből a gyűjteményből egyetlen egy darab se maradt meg. Valaki álkulccsal kinyitotta s előbb az egyetlen aranyat, majd a súlyosabb tallérokat vitte el. Akárki volt, nagyobb stílű ember volt, mert se az apróját, se a rézpénzeket nem bántotta. (...) Sokat tanultam Benci bátyámtól is, aki a természet ismeretét még a tapasztalt Faragó Jánostól tanulta, aki a gyűjtés szenvedélyét benne is felköltötte. Élénken emlékezem egy kettőnk között lejátszódott jelenetre, amely jobban jellemzi őt, mint engem. Mire az én múzeumom kibontakozott, ő már csabai diák volt. (A hetedik osztály egy évvel később nyílt meg Békésen, mint Csabán.) Ha nem is éppen állandóan, de szombati napokon elég gyakran felkerekedtek a Csabán tanuló békési fiúk és egy kis alumneumpótlásra hazasétáltak. (A motorvasút még nem volt meg.) Gyalog jöttek a Körös-csatorna mellett s bele-bele nézegettek a nádasba is, tojásért, fészekért. Egy alkalommal vízityúk tojást hozott. Talán felesleges mondani, hogy a szívem fájt érte. Tévedés ne essék: nem a kifosztott fészket sajnáltam, hanem a tojást szerettem volna megszerezni a múzeum számára. Pénzem azonban sohasem volt, mert nem kényeztettek el bennünket ezen a téren. Én hát - mint akinek tele van a zsebe - elébe álltam a bátyámnak és, mint akinek komoly vevőszándéka van, szemrebbenés nélkül kérdeztem: - Hogy adod nekem? - így ni! volt a felelet s már bele is nyomta a tenyerembe a sóvárgott darabot, amelyet boldogan vittem a többi közé. Ilyenek voltak az én mecénásaim. Sajnos nem sok. A természetrajzi osztálynak csak került szellemi istápolója, nem így a régészetinek. Zolnay Béla és Emperl Ernő bátyám gyűjteményeiben ugyan nagyon sok olyat láttam, ami nemcsak magamat érdekelt, de a további munkámban is segítségemre lehetett. De nekem valami könyv kellett volna, ami ilyen dolgokkal foglalkozik. (...) Egy óvatlan szekrénynyitáskor azonban az én szemem megakadt egy kétkötetes vászon kötésű könyvön, amely a Természettudományi Könyvkiadó Vállalatnál jelent meg, mint azt az arany betűk tanúsították. Kibetűztem a szerző nevét. Lubbock volt. És a könyv címe: A történelem előtti idők, megvilágítva a régi maradványok s az újabb kori vadnépek életmódjai és szokásai által. (...) Ez volt életem első régészeti könyve, amelyet nagy gyönyörűséggel lapozgattam, olvasgattam, s ha nem merném is azt állítani, hogy mindent elolvastam belőle, mégis nagyot lendített azon a kevésen, amit a harmadikos történelemkönyvből - szónál alig többet jelentő módon - tudtam. (...) 19