Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1927

-Azt az edényt bontom fel, amelyiket kívánja, de a többit nem, jelentettem ki most már én is ugyanazon a hangon. Meglepődött. Nehezen tudott határozni, de hosszas nézegetés után, rámutatott az egyikre. (...) Nem hiszem ugyan, hogy a gyanakodását ez a szúrópróba a legkevésbé eloszlatta volna, de emberünk állta a szavát s mi nyugodtan befejezhettük vitézünk koporsóba tételét. Három évtized után megnyugtathatom Pávó mestert. Lehet, hogy hoztunk ki aranyat az összeomlott edényekben, de azt mi soha ki nem szedtük és 1945-ig kis csinosítással úgy állt a sír, üveg alatt ahogy felszállítottuk a harmadik emeleten lévő intézeti folyosóra. Hogy a sorsára maradt intézetben ki túrta fel ugyancsak aranyat keresve, de bizonyára nem találván, bosszúból mást rakott a tetejére - éppen úgy mint az ószentiváni bronz- és a kotacparti rézkori sír mellé - azt nem tudom, de nem is kerestem. Június elején újra jelentkezett Novak József, ezúttal Magyardombegyházáról, ahol a pékmester kertjében - amelynek kerítése a Jakabffy főispán ezerholdas birtokától választotta el a szerény portát - edényeket és valami rézfélét is találtak. A magyar régészet egyik legfontosabb problémája volt ebben az időben a rézkori temetők kérdése. Tudva levő dolog, hogy a kor elismertetéséért körömszakadtáig harcoló Pulszky Ferenc a sírok előkerülésében remélte a legdöntőbb bizonyítékokat. Bodrogkeresztúr után már Pusztaistvánháza is ontotta a bizonyítékokat és Hillebrand, továbbfejlesztve Pulszky alapvetését, erősen síkraszállt az önálló rézkor elismertetéséért. Jellemző Hillebrand Jenőre, hogy mikor a zsugorított temetkezésekről írt dolgozatomhoz az anyagot gyűjtöttem, nemcsak a Bellával közösen feltárt, de sírok szerint sohasem publikált bodrogkeresztúri temető sírleírását, de a munkában lévő pusztaistvánházi temető teljes anyagát is rendelkezésemre bocsátotta. így - akarva, nem akarva - a két temető sírok szerinti publikálása az én dolgozatomban jelent meg először, egyáltalán nem téve feleslegessé a részletes közzétételt. Nóvák közlése után úgy reméltem, hogy az egymáshoz elég távol fekvő két temető után az én kezembe kerül a harmadik, egészen més irányban, még távolabb eső. Battonyától gyalog kellett megtenni a nem éppen rövid utat, de nem hiába. Az iskolában lévő edények csakugyan rézkoriak voltak, az immár félreismerhetetlen rézkéssel együtt. A pékmester gondolkozás nélkül megmutatta a lelőhelyet, a vályogvetés céljára feltárt gödörrel együtt és semmi kifogása sem volt az ellen, hogy tovább ássunk ott, ahol szükségesnek látszott, pedig még csak június 7. volt s a kertben még lehetett kárt csinálni. Kiderült, hogy a kiásott tárgyak - amelyekhez még néhányat találtunk - a temető legutolsó sírjaiba tartozhattak és sajnos elég közel voltak a kerítéshez. Munkánk arra elég volt, hogy hitelesítsük a leleteket és szép álmokat szövögessünk a további ásatásokról. Az álmok azonban álmok maradtak. Elgondolásunk elé az ezerholdas birtokos, a szép főispáni nyugdijat is élvező Örmény - igaz, hogy nem erdélyi - olyan erkölcsi akadályt gördített, amit levelezésünk nem éppen diplomatikus, udvarias hangja, eleve elháríthatatlanná tett. Nem az első levél, mert az szerény kopogtatás volt csupán, hiszen elvégre kérnivalónk volt. 74