Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
1926
lévő hibás berajzolásokat. Összevetve a szöveggel igazat kellett adnom neki s a térképet Fries Rózsi segítségével át kellett rajzolnom. Nagyjában csak az volt a hiba, hogy a rajzoló Buday Gyurka az É-D irányt pontosan tudta, de már elfelejtette a világtájra vonatkozó mondókát. (...) Igaz, hogy Gyurka mindig baloldali volt s úgy látszik már akkor tudta, hogy a nyugat van jobbra és a kelet balra. De hát nem politizáltunk még az avar temetők térképén. Igaz, hogy nem is túl sokat térképeztünk. 33 év után mégis csak rendbe jött - a Szepi őrizete nélkül is - a kamarási avar temető, amelynek lakóit főhercegi segítséggel támasztottuk fel. A lépés úgy jött ki, hogy Baross meghívásának eleget tudtam tenni s már augusztus utolsó napjaiban hozzákezdhettem a munkához. (...) Elmondhatom, hogy az a pár nap - amelyik egy feldúlt, valószínűleg népvándorláskori sírt s egy lehet, hogy epidémia 28 temetőt eredményezett - volt az egyetlen ásatásom, amelyiket olyan kényelemben végeztem, ahogy dolgozni kellene mindenkinek, aki a föld alatt keresi a történeti dokumentumokat. Éppen ezért érdemes feljegyezni a napirendet és az elszállásolást. A "kastélyában laktunk Bálint Lojzival együtt. így hívták az inspektori lakást, amely szép volt, nagy volt, megfelelően volt berendezve - sőt hangosan beszélő rádiója volt, ami még akkor a magunk szőrű embernek otthon nem beszélt. Bár a forradalom alatt minden major tiszti lakását "kastélyának nevezték s ilyenként fosztották ki, még ez se volt valóban az. Legfeljebb az sorolhatta ebbe a kategóriába, hogy egy részében, az inspektor lakásától teljesen elkülönítve kétszobás lakrész szolgálta a vadászni érkező főherceget és személyzetét. (...) Ebben a lakrészben volt a szállásunk. No nem a barátságosan egymás mellett álló két főhercegi ágyban aludtunk, de a másik kettő is olyan volt, amilyen sohasem állott rendelkezésemre ásatáson, egész pályámon keresztül. Hogy még fürdőszoba is állott a rendelkezésünkre, talán felesleges mondani. (...) Reggel ötkor keltünk. Hat órakor kocsi vitt bennünket a gyalog is legfeljebb húsz percnyire lévő Libich-remizig. Mi - az uradalomtól kapott két emberrel dolgoztunk. A kocsis a fák árnyékában kergette a legyeket a lovakról. Mi vissza akartuk küldeni, de a kocsis azt a parancsot kapta, hogy hét órára vigyen vissza bennünket reggelizni. A vendég engedelmeskedett és reggelizett, többet, mint amit városi ember szokott s úgy válogatott az eléje tett finomságokból, mintha egy jó penzióban lenne. Nyolc órakor a kocsi újra kivitt, de 10 órakor megint ott volt s valamelyik Baross lány egy kis harapnivalót hozott, igazán feleslegesen. Aztán visszament, de 12-kor a kocsi megint vitt befelé, mert itt volt az ebéd ideje. Az ebéd négy fogásból állott s mindenki mellett ott volt a hétdecis üvegbe öntött kitűnő bor. Mindenki akkor töltött, amikor jól esett neki, de addig mindig visszakapta az üveget, ameddig volt benne. Akkor még borivó ember lévén, nekem minden nap elfogyott a borom, de Lojziéból az utolsó étkezésnél se hiányzott egy ujjnyi sem. 2 órakor megint kocsin voltunk; öt óra tájban a délelőtti módon körtét hoztak, de most már a házigazda is kijött s ott is maradt a soros lányával együtt munka végeztéig. Hétkor bekocsiztunk, nyolcig tisztálkodtunk, és nyolckor már a vacsoránál ülve igyekeztünk megszokni a lekötelezően szíves 28 járvány 69
