Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1926

kétségtelen, hogy a kisebb-nagyobb háború utáni ásatások után erre az időtájra esik a múzeum minden eddiginél nagyobb arányú ásató tevékenysége. (...) Munkásaim - akik közül többen még a későbbi, hódmezővásárhelyi ásatásokra is velem jöttek - Ószentiván kis földecskékkel rendelkező társadalmi rétegeiből kerültek ki. Volt ezek közt egy fészekalja is a Kiss-családból. Ezeknek sem szokásai, sem nevük nem árulta el, hogy szerb származásúak, de réges-régen elfelejtették az anyanyelvüket. Csak magyarul beszéltek, nem is tudtak más nyelvet, ami merően magyar sajátság itt, ebben a csücsökben, ahol magyar-német-szerb lakosság élt együtt mindenütt, csak éppen Szigetben nem. Volt Amerikát járt ember, messze földet bejárt kubikos, fiastól, templomépítésre kéregetéssel országbejárt legény. Összestimmelt emberek, akikből ömlött a falusi humor reggeltől estig. De nemcsak a munkások voltak ilyenek, hanem a kis földecskék tulajdonosai, házigazdáink, akiknek a földjén dolgoztunk. Igaz, hogy rendszerint tarlón dolgoztunk, de soha egynek se jutott eszébe kártérítést kérni. Természetesnek találták, hogy a földjükön dolgozunk s egy kicsit a hiúságuknak is hízelgett, hogy-éppen az ő földjükbe rejtőzködtek a legöregebb szigeti lakosok. (...) Erre az évre elég lett volna Ószentiván, de közben más helyre is mennünk kellett. Most azonban nem magunk koldultuk a pénzt. Nóvák József lelkesedése egyengette az utat Baross László bánkúti főhercegi uradalmi inspektor felé. Ebből született meg a nagykamarási avar kori temető feltárására szükséges pénz s később egyik legérdekesebb lelet. Nagykamarás nem a világ közepe, de valamikor az alföldi cigánytelepítésnek valóban a közepe volt. Alcsút mellett ez volt a második kolónia, amit az öreg József főherceg - Rómer Flóris egykori tanítványa - kedvtelése, talán tudományszomja, emberszeretete hozott létre. (Csak zárójelben teszem ide, mert nem szeretnék pletykát csinálni: Baross Lászlónak, aki mint fiatal gyakornok Alcsúton vett részt a cigánynevelési kísérletben, más volt a véleménye. Szerinte asszony volt a dologban, nem is egy. Az egyik a cigányvajda lánya, aki miatt mindent el kellett nézni a cigányoknak és egy ujjal se volt szabad hozzájuk nyúlni. Csak a főhercegnek volt megengedve, hogy - no nem éppen durva kézzel - a vajda lányához nyúljon. A másik Klotild főhercegasszony, aki még ettől is meg akarta kímélni gyűlölt cigányait. Biztatta is a tiszteket a csonttörés nélküli fegyelmezésre. Unta ott úgyis mindenki az örökös zenebonát. Baross eszelte ki és hajtotta is végre a fegyelmezés nem fájdalmas, de annál kellemetlenebb eszközét: vízipuskával teremtett rendet a munkát nem kedvelő társaságban, amely, ha kapát vagy rendetforgató villát kapott a kezébe a tenyér töréséért, ha répát egyezett, a szédülésért panaszkodott. Szóval nem dolgozott. A fegyelmezésnek meg is lett a hatása. Lassanként elszállingózott az alcsúti telep, s csak egy cigány nyelvtan őrzi tudtommal az emlékét, melyet József főherceg írt.) A kamarási vagy ahogy itt mondták: komrási telepnek is ez lett a vége. Én már csak az utolsó mohikánokkal találkozhattam: Szepivel és a feleségével. A telepítés virágkora már csak gyermekkori emlékei közt élt Szepinek, aki önmagát meg nem tagadva, kis vállalkozásként folytatta a kupeckedés nem éppen mindig becsületes mesterségét. (...) Egyébként beszédes, barátságos volt és kölcsönös pertu viszonyban állt a faluból származó, nála jóval fiatalabb munkásokkal. (...)