Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Kezdeti évek az egyetemen (1924-1925)

A siker más téren is próbálkozásra csábított. Ásatni akartunk (...) Ásatási terület kellett és pénz. Az első megszerzése nagyon könnyű lett volna, hiszen - mint a későbbi törvény és végrehajtási utasítás is szabályozta - elég nagy volt az Alföld és elég távol estek egymástól a kimondott gyűjtési területtel akkor még nem rendelkező muzeumok, hol szakemberrel, hol anélkül. Nem akarok mindent felölelni, de ha az egész Alföldet veszem is, a szegedi (Móra Ferenc), a szentesi (Csallány Gábor), a kecskeméti (Szabó Kálmán), a debreceni (Söregi János) és nyíregyházi (Kiss Lajos) muzeumok emberei sem anyagilag, sem becsületesen végzendő munkával sohasem tudták volna elvégezni azt a feladatot, amit ma leletmentésnek neveznek. A kisebbekről ne is beszéljünk. Csak azért írom le mindezt, mert mindennél jobban bizonyítja, hogy felesleges volt itt minden féltékenység, inkább örülni kellett volna, hogy több ember állhat, esetleg máshonnan szerzett pénzekkel a közös feladat elvégzésére munkába. (...) Buday Árpád helyesen ítélte meg a helyzetet, amikor kijelentette, hogy Szeged város területén nem ásat az intézet. Nem is ásatott soha. Az első ásatás Bökényben volt. Mivel ott azelőtt Móra is ásatott - ez volt a háború utáni első ásatás -, szándékunkat bejelentve, megkérdeztük, van-e szándéka még egyszer erre a területre menni. Nem akart. így határoztuk el véglegesen, hogy odamegyünk, de előbb bejárjuk a terepet. Ez volt az egyetlen terepbejárás, amelyen Buday is részt vett. Kintlétünk alatt többször is meglátogatott, mindig megcsodálva azt a szép szabályos munkát, amit apátfalvai napszámosaim végeztek. (...) Több makói tanár látogatott meg és beszéltek Móra előző évi ásatásáról. Több volt a pletyka, mint amennyit szerettem. Egy szóval sem válaszoltam rá. Nem is lehetett véleményem egy olyan munkáról, amelynek egyetlen kapavágását sem láttam. De azért engem is belekevertek a pletykába s bár én, mikor hazakerültem és fülembe jutottak az én számba adott szavak, azonnal bementem Mórához tisztázni a dolgot személyek említése nélkül, éreztem, hogy sohasem tudtam meggyőzni igazságomról, s azt hiszem ennek volt a következménye, hogy nem sokára valakinek, mint volt munkatársát mutatott be, és soha nem hívott egyetlen ásatására sem. A tüske nyugodt a lelkem, de mégis örökre sajnálom - beletört ennek a csupaszív embernek a lelkébe. Ártatlanul kerültem ebbe a férfiatlan pletykába, mint Pilátus a credoba. Tudom, hogy mindig a legjobbat mondta rólam, rámbízott és becsülettel elvégzett munkámról, de ezt a kellemetlen szájízt azóta is éreznem kellett. Hogy nem képzelődöm, arról a közelmúltban győződhettem meg. Eperjessy Kálmán, aki abban az időben a makói gimnázium tanára volt, szükségesnek tartotta, hogy Móra Ferencnek két hozzá intézett levelét a kisvárosi pletykákból kötött bokrétába kötve nyilvánosságra hozza: Találkozásom Móra Ferenccel, a régésszel címen (A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1957.27-401.) (...) Nevem mind a két levélben szerepel. Az egyiken csak mosolyogni tudok, mert Móra utolérhetetlen humora, maró gúnya nyilvánul meg benne, teljes igazsággal. (...) A másik levél rám vonatkozó részét ugyan helyesbíti a kolozsvári tanulmányutaimról fentebb található rész, de mégis ide kell írnom: "Banner János aggodalmát említette (...) s Gaál tanár úrnak azt a nyilatkozatát, hogy a Banner ásatási módszerétől több eredményt lehet várni, amire ő azt jegyezte 59