Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

Jászberény (1911-1920)

szólt, de felhívott, menjek vele együtt a múzeumba. Elindultunk. Nem mondom, hogy örömöt jelentett számomra ez a séta. Valamennyire megnyugtatott ugyan az, hogy előtte való nap bent jártam és a wertheim zárat - mint rendesen - be is csuktam. A zárba eresztett kulcs kifogástalanul fordult. Tudtam, hogy senki se járhatott bent. Azért nem mentem előre, bármennyire tessékelt is a nyomozó. Rendetlenségnek semmi nyoma nem volt. Az ablakok zárva, töretlenek. Eszembe jutott, milyen szívfájdalommal adtam oda pár hónappal azelőtt a háborús gyűjtemény fegyvereit, amikor a helyi hadügyi népbiztos (Sándor Oszkár nevű munkácsi tanár volt) valamennyit elvitte. Most örülhettem, hogy egy se volt itt, mert igencsak rámhúzták volna a vizes lepedőt. A nyomozó elgondolása nem lett volna egészen helytelen, ha nem tudta volna, hogy a városháza udvarán elhelyezett szolnoki fegyveresek kezdték a lövöldözést és azok a lövések törték be a múzeummal valóban szemben lévő Pannónia vendéglő ablakait. Mutogatta nekem, hogy a múzeum ablakaiból éppen oda lehet lőni. De hát az ablakok zárva voltak és hála az udvaros időtakarékosságának, vastag pókhálók terpeszkedtek a két sor üveg közt. Nem mondom, hogy az a másfél óra, amit most e múzeumban tölteni kénytelen voltam nem volt sokkal hosszabb a máskor ott átdolgozott időnél. De ennek is csak vége lett. így került a múzeum az ellenforradalmi lövöldözés megkezdésének a gyanújába, így akartak belőle bűnbakot csinálni. Most már elérkezett az ideje annak, hogy legalább a Lehel-kürtöt biztonságba helyezzük. Szolnokról állandóan hallatszott az ágyúzás és szétszórt csapatok mindegyre vonultak a városon keresztül. Elásásra nem lehetett gondolni se, hiszen a pusztulását jelentette volna ennek a remek műtárgynak. A város levéltárát kezelő Muhoray Zoltán aljegyzővel összeszövetkeztünk s megfogadva, hogy senkinek sem beszélünk róla, a levéltárban rejtettük el a kürtöt. Szeptember végéig ott is maradt s bár a román katonák mindegyre keresték a muzeumot, felirata már régen el lévén tüntetve, senki se találta meg s így - a már régebben elvitt fegyverek kivételével - minden megmaradt hiánytalanul. Múzeumi munkáról, a változások hozta nyomtatványok, jelvények gyűjtésén túl beszélni sem lehetett. És hat nap múlva a direktórium elmenekült és román katonák vonultak a városon keresztül. Megkezdték a letartóztatásokat s egyik barátom nekem azt ajánlotta, hogy tűnjek el a városból. Nem mentem. Volt a Lehel-kürtnek még egy jelenése, ami - csakúgy mint a koronázási szereplés - szintén nélkülem történt meg. Ha jól emlékezem, október folyamán látogatta meg a várost Horthy Miklós fővezér. A bevonulást Nóvák Kálmán gimnáziumi igazgató lakásából - zárt ablakok mögül - néztük végig. Ide mentem én is, miután a kürtöt amelyet be akartak mutatni - a polgármester szobájában írás ellenében átadtam. Magamfajta gyanús egyének még ha akartak volna, sem vehettek részt a fogadáson. Abban állapodtunk meg Friedvalszky Ferenc polgármesterrel - aki velem szemben erősen resteílte ezt a dolgot -, hogy a fogadás után menjek fel hozzá a kürtért. így is történt. Legnagyobb meglepetésemre még ott találtam a meghívottak nagy részét, 44