Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1944

A szellemi találkozóra szánt előadások a Délvidéki Szemle három utolsó (1944. 68) számában jelentek meg. A negyediket már fűzve tették félre, talán óvatosságból. Ebben volt az a - ma úgy mondanók, korreferátum -, amelyben a 6000 éves faluról Ószentivánról - beszéltem. Akkor volt divatban a 2000 éves Szombathely. Ezért adtam ezt a címet az előadásnak, mely lényegében az egyetem régészeti feladatairól szólt. A kézirat biztosan nyomdába került, ki is szedték, ki is nyomtatták, de a füzet sorsáról, a sors okáról semmit se tudok. Sajnálom mai napig is. (...) Arról, hogy újra ásatni akartunk, legyen később szó. Ennél nagyobb fába vágtuk a fejszénket ezúttal Csallány Dezsővel együtt. Móra halálának évfordulójára ki akartuk adni a csókái ásatások eredményeit. A terv az volt, hogy a kiadványok II. sorozatában négyen fogunk össze a munka megírására. Foltiny Pista és én az ősrégészeti, Dezső a népvándorláskori, Bartucz az antropológiai anyagot dolgozza fel. Hogy pénzt hol szerzünk hozzá, az egyelőre rejtély volt, de nekivágtunk a munkának. Pista, Broda Sándorral együtt fotografált és megkezdte - be is fejezte - az ősrégészeti anyag leírását, és ennek alapján a feldolgozást. A Móra jól naplózott anyaga erre a célra már le volt gépelve. Skultétóné - Ilonka gépelte, aki nagyon beletanult a Móra nagyon következetes és tiszta, de sokszor olvashatatlan kéziratának megfejtésébe. Dezső is dolgozott rendületlenül, talán Bartucz is. Pénz is gyűlt lassanként, Nagyon jellemző, azért mondom el a következőket. Fleissig József volt bankigazgató és munkaszolgálatos felkereste az intézetet. Én csak annyit tudtam róla, hogy a Nemzeti Múzeummal - Fettich - révén kapcsolatai vannak és maga is gyűjtő. Egy napot töltött nálam. Beszélgetés közben meglátta az asztalomon a Foltiny Pista már kész anyagleírását és a fényképeket. Megkérdezte mit akarunk ezzel a szép anyaggal, amelynek népvándorláskori részét már Csallány Dezsőnél látta. Megmondtam neki - minden hátsó gondolat nélkül -, nehézségeinkkel együtt. Erre megkért, fogadjam el tőle a kötet költségeire azt a 100-ast, amit szívesen ad, nemcsak azért, mert Móra Ferenc emlékéről van szó, hanem azért is, mert munkaszolgálatra történt bevonulása óta ez az első olyan nap, amikor újra hisz abban, hogy embernek fogják tekinteni. A pénzt elfogadtam, és hogy még inkább érezze, hogy ember, elküldtem a bátyámhoz a csabai múzeumba. Ott éppen honfoglaló emlékek után kutattak és ebben a munkában, ásóval a kezében dolgozhatott a műgyűjtő munkaszolgálatos. Hogy mindez nem maradt a kettőnk titka, arról néhány év múlva személyesen győződhettem meg, éppen a vele soha jó viszonyban nem lévő Moravcsik Gyula kollégámtól. A zsidókérdés, a maga megalázni szándékozó formájában ekkor kopogtatott az intézetem ajtaján, de már az egyetem kapuján is dörömbölt. A karcagi Kertésznyomda már nemcsak szedte, de korrektúrát - egy ívet tördelve - is küldött, amikor elrendelték a sárga csillag viselését, amely - a karunkban már régen - érdemes munkát végző, de katedrára ki nem nevezett Marót Károlyon kívül Purjesz Bélára, Rusznyák Istvánra és Riess Frigyesre kényszerítette rá a megalázó megjelölés viselését. A három közül - akiknek kiválóságáról nem nekem kell írni - Riess volt az egyedüli, aki felvarrta ugyan a csillagot, de mindig felsőkabátot húzott föléje. Marót nem jött többet Szegedre, de engem kért meg, hogy a Horthy-kollégiumban lévő szobájában található ingóságait, könyveit a Szarvason lakó nővéréhez küldjem. Sík Sándor levelet 184