Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)
1940
A magam neve a szegedi listán maradt. Nem örültem neki, de nem is estem kétségbe. Jobb volt a magam szervezte szemétdombon önállónak maradni, mint esetleg második tanszékre kerülve - Roskával civakodni, mert hogy az lett volna belőle, az egy percig sem lehetett kétséges. 61 Az egyetem ügyeinek vezetése valamivel többet jelentett, mint a hétköznapok adminisztrációja, amihez egyébként is ott volt Miklós Károly^ a tanácsjegyző. Több volt a szokottnál az olyan reprezentálás, ami velejárt a szegedi egyetem felszámolásának - mondhatnám erkölcsi követelményével. Búcsúzni kellett azoktól, akik már nem mehettek vissza s azoktól, akiknek fennmaradását és továbbfejlesztését köszönhette az egyetem. A feladat nekem, aki élő emberek előtti hajbókolást sohasem tudtam, de nem is akartam megszokni, nem volt nehéz, mert nem lehetett félreérteni. Klebersberg virágkorában - akiről sokféleképpen lehet vélekedni, de azt, hogy Szeged kultúrájáért a város fennállása óta a legtöbbet tette, eltagadni nem lehet - soha egyetlen programbeszédét meg nem hallgattam, soha rá érvényes szavazatot le nem adtam és mindössze akkor váltottam vele szót, amikor a bánkúti kínai tükröt mások unszolására megmutattam neki - s éppen csak rápillantott. Most a fogadalmi templom kriptájában, az egész tanári kar nevében nekem kellett búcsúznom. Hogy mit mondtam, arra már nem emlékezem szóról szóra, de azt tudom, hogy éppen olyan rövid és igaz volt, amit mondottam, mint az, amit a másik oldalon pihenő Somogyi Szilveszter koporsójánál. Ma is vallom, hogy ennek a két embernek együttdolgozása nélkül sohasem lett volna Szeged az Alföld tudományos központja. (...) Az országra szóló ünnepélyes megnyitóra 62 - természetesen - annyi sok száz ember között engem is meghívtak. Nem soká gondolkodtam azon, hogy elmenjek-e? Elvégre ilyen esemény nem igen fog megismétlődni életem hátralévő szakaszában. Szegedről akkor csak Cegléden át lehetett utazni. A szegediek - hiszen nemcsak a kinevezettek mentek - különkocsiját (több is volt) Cegléden kapcsolták a kolozsvári gyorsvonathoz, amelynek utasai közt jöttek a fiatal kinevezettek (ahogy az öregebbek mondták, az ejtőernyősök). Püspökladányban a debreceniek kocsiját kapcsolták, aztán megindult az ide-odajárkálás. Mindenki felkereste a kontinuitást képviselő szegedieket, akik közt ottfelejtett poggyászként magam is szerényen meghúzódtam, de ahol éreztem - soha ennyire - a felém irányuló jóindulatot, lemaradásom iránti, hogy úgy mondjam, őszinte részvétet. (...) Nem én voltam az egyedüli a Szegedre kinevezettek közül, aki régi kapcsolatai miatt is ott akart ünnepelni az ünneplőkkel. S bár önként vállalták a maradást, másnap de. kissé szomorúan sétáltak a Mátyás király terén, mikor a beérkezettek a miniszter kezébe letették az esküt, hogy a karok nyomban megalakuljanak. Minek írjak az ünnepélyes megnyitóról, hiszen azt mindenki megismerheti a magyar hírlapokból. Ott volt az ország akkori színe-java. (...) Ott vártuk az első teremben az előkelőségeket. Szily igyekezett észre nem venni, de mégsem kerülhetett el s szóba állván velem kárpótlást ígért a Szegeden maradás fejében. (Ebből nőtt ki sajnos igen rövid időre az Alföldi Régészeti Kataszteri Intézet a viszonyok engedte 61 a következő két bekezdést 15 kéziratoldallal hátrébb írta le Banner "ad. p. 152." megjegyzéssel. 62 Ti. az újjászervezett kolozsvári egyetemére. 157
