Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1940

•• .'•-, • • 1940 1940 tavasza azt a meglepetést hozta számomra, hogy egyes kollégák arról beszéltek: Várady Imrét újra meg kell választani dékánnak a következő tanévre. Ez a híresztelés erősen sértette az én érdekemet. Ha ennyi évi rendkívüli tanárság után nem neveztek volna ki rendes tanárnak, a szokásjog szerint csak akkor került volna rám a sor, ha a seniortól kezdve a közvetlen előttem álló Várady Imréig mindenki viselte volna e tisztséget. Kinevezésem azonban megnyitotta előttem annak lehetőségét, hogy alig két évi rendes tanárság után dékán lehessek. További munkaterveim kiépítése szükségessé tette, hogy tiszta bort öntsek abba a pohárba, amelyet - nem hiszem, hogy halála után rágalmaznám - nyilván Mester János kevert meg Várady Imre iránti merő jóindulatból. (Mester János, a jezsuita nevelésű Csanád megyei pap legalább olyan naiv ember volt, mint Laci bácsi s amellett a római szellem el is terelte a megbocsátás gondolatától. Ezt egy nagyon nehéz esztendő után volt alkalmam tapasztalni.) Mindenki úgy tudta, hogy Imre három leányával nem a legkönnyebb anyagi viszonyok közt él, ha ez sem rajta, sem háza tájékán nem is látszik meg. A naiv lélek angol flastrommal akarta beragasztani az erősen szakított szélű sebet. Hogy egy lépést is tegyek Imre ellen, eszembe se jutott. Legjobbnak tartván az egyenes utat, magam kerestem fel a hivatalában. Egyenesen megkérdeztem tőle, reflektál-e a másodszori megválasztására. Kereken kijelentette, hogy még akkor se volna ilyen kívánsága, ha nem az én jogaimról volna szó. Nem tudja ki terjeszti ezt a tőle távol álló tervet, de nem tesz jó szolgálatot a kar annyira-amennyire helyrebillent békéjének. Egy percig se kételkedtem s így történt meg, hogy doktorrá avatásom pontosan 30. évfordulóján egy szó ellenében megválasztott dékánja lettem annak a karnak, amely Kolozsvárott - cum laude - letett szigorlatom alapján avatásra terjesztett elő. Soha, sem magamról, sem közérdekű munkáim eredményéről - az öthalmi paleolith leleteken kívül - újságban nem engedtem írni. Interjút se adtam, mert arról tudtam, hogy abban nem az én szavaim, hanem annak legalábbis reciprok értéke jelenik meg. A tanácsi választásokról szóló híradást a tanácsjegyző - szokás szerint - leadta a távirati irodának s így nemcsak a helybeli, de a fővárosi újságokba is belekerült. Hogy az ördög mint játszik az alkalmas médiumokkal, ez a híradás is megmutatta. Pár nap múlva a budapesti 72. postahivatal bélyegzőjével, elferdített írással levelezőlap érkezett a címemre. Ezen valaki néhány kérdést intézett hozzám: Haragszol-e még a selyempaplanra; jársz-e még állami kocsin; adsz-e még a szegényeknek; a negyedikre már nem emlékezem. A tendencia világos volt. Valakinek a legsötétebb jászberényiek 151