Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1939

abban, hogy a megengedett határon túl ne menjen. Ennek természetesen megvolt a maga elég erős ellenhatása. Bartók, aki teljes mértékben ellene volt a tanszék ilyetén betöltésének, a legnagyobb erővel védelmezte az egyetem - annyira amennyire meglévő autonómiáját, vacsorára hívta meg a kar egy részét, a dékánnal együtt. A legkisebb mértékben sem volt kíméletes, és el akarta fogadtatni a jelenlévőkkel az Erdélyi elleni bizalmatlansági indítványát, sőt azon túlmenően a miniszterhez küldendő jelentést is. Már nem emlékezem határozottan arra, hogy hányan voltunk jelen. Nem jelentettük a kar többségét. Azt tudom, hogy rajtam kívül Zolnay Béla (...) Várkonyi dékán ott voltunk. Nem volt tehát az összejövetelnek kimondott protestáns jellege, bár a jelenlévő katolikusok valóban nem voltak egyhazuk felé elfogultak. A beszélgetés elég szenvedélyes hangú volt. El is jutott odáig, hogy a nagyon határozott hangú javaslatot megfogalmazza. Velem azonban nem boldogultak. Én tudtam ugyan, hogy Laci bácsi Mészáros híve, de akárhogy néztem, nem tudtam rektori dolgai közt megtalálni azt a pontot, amely ezt a megbélyegzést szükségessé tenné. De meg az volt a véleményem, hogy nagy szorgalommal és becsületes munkával végzett szolgálata utolsó, s pláne rektori esztendejében nem szabad egy ilyen öreg emberrel igen szigorúan elbánni. Ellenállásomnak az lett az eredménye, hogy ez a hevesen megindult megmozdulás, jóval éjfél után ott maradt az üres poharak közt és többet nem is beszéltünk róla. A búcsúztatással

59 kapcsolatban egy napon felkeresett Várkonyi, aki ekkor viselte másodízben a dékáni tisztséget, folytatva az előbbi évi munkát. Elmondta, hogy a kar a búcsúzó professzornak valami maradandó emléket akar adni. Valami olyat, ami egész egyetemi tanári pályájának méltó emléke legyen. Gondolkozzam rajta és közöljem vele mielőbb. Méghozzá a lehető legolcsóbb, s úgy gondolom legméltóbb és egyúttal olyan formában, amely a Kolozsvár-Szeged kontinuitást is kifejezte. Az egyetem Kolozsvárról csak a rektorok galériáját hozta magával, amit az aulában nem egészen szerencsésen helyezett el. A karok azonban külön-külön fényképeket szerezve Örökítették meg az 1872 óta Kolozsvárt, majd Szegeden tanító professzorok emlékét. Egyik másik professzorról nehéz volt képet szerezni. Emlékezem rá, hogy Vajda Gyula és Bálint Gábor képét én szereztem meg a Calasantinum ill. a Vasárnapi Újság hasábjairól. A galériák mestere az én becsületes munkatársam, Broda Sándor volt. Ő fényképezte és hozta egy nevezőre az összes képet, akár autotypiáról, fényképről vagy éppen fametszetről kellett is dolgoznia. Mindenkinek megvolt hát a képmása egyetlen ember kivételével. Kari Lajos fényképét - damnatio memoriae-ként sohasem függesztették ki a bölcsészeti kar tanácstermében, mert adatok voltak arra, hogy a kolozsvári nehéz időkben nem professzorhoz és magyar emberhez méltó szolgálatokat tett azoknak, akik a kifacsart citrom módjára őt se fogadták be akkor, amikor a többi becsülettel távozott. Rehabilitálatlanul hagyta el az országot és Grazba ment. Ebből a Brodának negatívokon meglévő galériából kellett összeválogatni azokat, akik a Laci bácsi emlékkönyvébe belekerülnek. A tetszetős alakot Kopasz Márta, az 59 Erdélyi László professzor nyugdíjazás előtti búcsúztatásáról van szó. 147