Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1935

Török Gyula kétségtelenül ügyesen, lelkiismeretesen végezte a maga dolgát. Nem egy, a Tisza és az alföldi folyók medrében nem ritka diluviális csontot mentett meg, hanem olyan leleteket hozott be, amelyeket addig az Alföldön senki sem látott és hitelesítő ásatás nélkül is lényegesen kiszélesítette azt az időt, amelyben ember élt a szegedi határban. Az ő kiküldetése tette lehetővé ennek megállapítását. Ha Kotormány János ment volna ki, nem is gondolva a nagy csont mellett egyéb leletekre, a paleontológiái gyűjtemény szaporodott volna egy hiteles darabbal, de az Alföld történetének horizontja egyáltalán nem szélesedett volna. Ez Török Gyula elévülhetetlen és elvitathatatlan érdeme. Ebben az évben ért az a meglepetés, hogy a Német Birodalmi Régészeti Intézet levelező tagjává neveztek ki. (...) Nagy erkölcsi elismerés volt számomra ez a nem keresett megtiszteltetés. Vásárhely kultúrája érdekében tett fáradozásaimat ugyanez idő tájt a Tornyai János Társaság honorálta tiszteleti tagsággal, amit talán különös, hogy csaknem együtt említek az előbbivel, de helyi vonatkozásban mindenesetre jelentett annyit, s ha egyebet nem is, de azt mutatta, hogy a vásárhelyi kapa-kasza kerülők nemcsak a saját verseiket, irodalmi alkotásaikat becsülik meg, de a régészeti munkát, a város történetével szorosan összefüggő tevékenységet is értékelik. A nem régen alakult Móra Ferenc Társaság is tagjai sorába választott, nyilván azért, mert sohasem hiányoztam azokról az ünnepségekről, amelyeken a Móra iránti szeretetét juttatta kifejezésre szülővárosa, Kiskunfélegyháza. Négy alkalommal szóltam a magam, a múzeumi munkatársak vagy a Dugonics Társaság titkáraként ezeken az ünnepségeken, sohasem mondva egyebet a valóságnál, az ünnepelt iránti őszinte nagyrabecsülés és tisztelet kifejezéseinél. Később Tonelli Sándorral együtt foglaltam széket és csak természetes, hogy jómagam Móra Ferenc régészeti munkásságát méltattam. De a szegedi múzeum munkájába is nagyon belemerültem. Ennek két oka is volt. Ki akartam szabadítani a régészeti osztály kiállítását abból a jelentőségéhez valóban nem méltó környezetéből, amit az alagsor jelentett s ennek a nagyszabású átrendezési munkának ellenértékeként párnapos ásatást szerettem volna végezni Török Gyulával együtt az Öthatomban. (...) Sebestyénnek általánosságban tetszett az ötlet, de szokása szerint, hol egyik, hol másik gondolat ellen emelt kifogást. Láttam, hogy így a munkából alig lesz valami. (...) Czóglerrel ültünk tehát össze és elhatároztuk, hogy a természetrajzi részt rendezzük a kupolacsarnokban, a régészetet a könyvtári olvasó fölötti, addig természetrajzi nagyteremben. A paleontológia - immár az alföldi paleolitikum hitelesen feltárt anyagával együtt a régi kisteremben, átrendezve a helyén marad. Megállapodásunk utáni napon már meg is kezdtük a nagyarányú költözködést, amelyben Török Gyula és néhány hallgató is részt vett az intézetből áthozott Broda Sándorral együtt. Nem a rendezkedés volt a nehéz, hanem a behemót nagy szekrények felhordása az alagsorból. Vasrácsokat kellett leszerelni, hogy az ablakokon keresztül kihozhassuk ezeket és a rámpán felszállítsuk a földszintre, majd onnét deszkákon, görgőkön az emeletre juttassuk. Jó pár nap beletelt, míg mindennel felköltöztünk. Egyetlen egyszer láttuk Sebestyén Károlyt. Akkor, amikor egy görgő megszaladt és 119