Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1934

hogy ennek mi lehetett az oka. Akkor hallottam Móra egyik legjobb barátjától, a németek által elhurcolt és elpusztított Detre Jánostól, hogy betegsége alatt többször említette, hogy csak én lehetnék az utóda. Hogy nekem is ez volt a gondolatom, azt Sebestyén és Czógler is tudták, mert bizalmas beszélgetésben mindkettőjüknek elmondtam, de soha mással, sem illetékessel, sem illetéktelennel nem beszéltem róla. Talán attól félt Károly - hiszen ha Detre tudott róla, előtte 6e lehetett titok -, hogy nekem is megmondja Móra vagy talán azt hitte, hogy én leszek a tapintatlan. Nem tudom, de tény, hogy mindig volt valami ürügye, amivel elütött bennünket. Egy szombaton azonban határozottan kijelentettem, hogy meglátogatom. Ebben állapodtunk meg Czóglerrel és Sebestyén is velünk tartott. Szomorú volt látni azt a rohamos hanyatlást, ami a közeli véget jelentette s amiről nem szól a posztumusz kötet betegségét leíró része. És szomorú volt tudni, hogy utoljára fogtam kezet azzal az emberrel, aki az utolsók közé tartozott azok közül, akik emberi magatartásom kialakításában példamutatásukkal vettek részt. (...) Látogatásunk után nem telt el két hét, amikor futótűzként terjedt el a nem váratlanul érkezett és mégis lesújtó hír a szenvedéstől megváltó halálról. Talán különös lesz, ha leírom, hogy földi pályája befejezésének "mikéntjéről" kétfelé igyekeztek tőkét kovácsolni. A Délmagyarország és a Világ liberálisai szívesen látták volna, ha a félegyházi nagytemplom márvány korlátjára ráfagyott lábú Ferike sokat szenvedett Ferenc korában papi segítség nélkül mond búcsút a világnak. így kívánta volna az a liberalizmus, amelynek leghangosabb hirdetőiről az volt a Móra előttem többször is hangoztatott - véleménye, hogy hosszú napon pihenőt tart és (....) c. héten imakönywel a hóna alatt végig éhezi a napot csillag feljöttétől a másik csillag feljöttéig. Aztán egy nap híján egy esztendeig újra liberális és harcol a klerikalizmus ellen. (...) A másik oldal - az Istent sohasem tagadó - szabadkőműves Móra Ferencet akarta visszatéríteni soha el nem követett tévelygéseitől. Ahány pap barátja volt - és volt elég -, mindnek abban főtt a feje, hogy lehet ezt a kérdést az egyház győzelmével megoldani. Sik Sándor, Szentiváni Róbert, a család két asszonya és Gulácsi Irén végül is Glattfelder Gyula látogatását jelentette be a nagy betegnek, akit a püspökkel magukra hagyva, megkapta az absolutiot és ezzel megoldódott a heteken át nagy izgalmat kiváltó súlyos probléma és Móra Ferenc úgy halt meg, ahogy meghalt volna akkor, ha a kalocsai kisszembáriumba indulása napján halva nem találja azt a magának élő papot, aki a félegyházi kápolnában annyi misét elmondott a Ferike ministrálása közben. Ezt a szó szerint igaz történetet, legalábbis a nyilvánosság számára soha senki fel nem jegyezte. Legyen itt feljegyezve annak a számára, aki esetleg rátalál ezekre a sorokra és elhiszi, hogy úgy igaz, ahogy írva találja. Semmi érdekem nem fűződik ahhoz, hogy ne az igazat írjam. De itt az ideje, hogy Móra szabadkőművességéről is essék néhány szó; arról a harcos polgári baloldalról, amelynek nem egy tagja szívesen hagyta ott a páholyt, ha céljai elérésére pont az ellenkező oldal hathatós segítségére volt szüksége, amely egyedül volt alkalmas arra, hogy céljához juttassa az egykor tevékeny hárompontos testvért. A gondolkodó ember nem szereti a megkötöttséget. A polgári forradalmár Móra sem szerette és esze ágában sem volt, hogy valamelyik szegedi páholynak tagja legyen. Sebestyén Károly azonban mindenáron fel akarta magát vétetni. Meg is tette a 113