Jankovich B. Dénes: Békés–Kolozsvár–Jászberény–Szeged. Banner János emlékiratai 1945-ig – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 15. (Gyula, 1990)

1933

28-án a belgrádi Nemzeti Múzeum és az egyetemi gyűjtemény anyagát tanulmányoztuk. Itt találkoztam először a vincai legalsó réteg sztarcsovai anyagával s itt állapodtunk meg Tompa Ferenccel a Körös-kultúra elnevezésben. (...) 29-én (...) délután Vincá került a napirendre. (...) Itt bőségesen volt idő megtárgyalni a vincai Körös-kultúra valóban bizonyítható kronológiai kérdéseit, de látni azt is, hogy mennyire nincs igaza Vasiénak, amikor azt állította, hogy Vincán nincsenek rétegek. A Duna közepéről is jól látszottak a települési szinteket jelentő égett rétegek még akkor is, ha nem jelentettek kultúraváltozást. A mi megrongált Tószegünk kis emelkedés volt ahhoz a még akkor is hatalmas településhez mérten. Ami egyébként természetes is. Vincá földrajzi energiáját a későbbi Belgrádéval lehet összehasonlítani. A négy világtáj felől itt találkozó folyók adták meg Vincának a jelentőségét is. Ezért keveredik hatalmas dombot formáló rétegeiben annyi felől érkező kultúra az évezredek során. Kár, hogy akkor még csak Vasic pontos, de éppen a település szempontjából megbízhatatlan adatai alapján ismertük. Akkor keveset tudtunk róla, ma pedig a Vasic, Menghin, Childe, Holste, Garasanin és Milojcic egymást fedő adatai nagyon igénylik a Korosec-féle, reálisnak látszó, valódi települési szinteken alapuló beosztás végleges hitelesítését. (Megróhat érte bárki, hogy a más szemében keresem a szálkát, mikor a magaméban még mindig ott van - ha így halad, örökre el is vész a tószegi gerenda.) (...) Nem volt érdektelen a visszatérésünk után Vasic lakására tett látogatásunk sem. A mi viszonyaink közt elképzelhetetlen volt már akkor is, hogy egy tudományos és ezüst értékben is olyan jelentős lelet, mint a trebenistei, feldolgozás címén évekig egy semmivel sem biztosított magánlakásban heverjen, tiszteletünkre ágyra, asztalra kiterítve. (...) Mire Pancevora érkeztünk, hogy a Fewkes-féle starcevoi ásatások nyitva hagyott gödreit és az egész település földrajzi helyzetét tanulmányozhassuk, már újra szép számmal voltak a régészeti megfigyelők. Mellém egy anyanyelvén beszélő magyar fiatalember ült. A nevét nem tudom, de arra emlékezem, hogy - a valamikor intézetünkben demonstrátorként szolgáló - Juhász Béla unokatestvéreként mutatkozott be, titokban figyelmeztetve arra, hogy autóbuszaink tele vannak magyarul jól beszélő spionokkal, akik minket figyelnek. Vigyázzak hát minden szóra. Bár a gyanú Osijek óta élt bennünk, hiszen a slepp önmagát árulta el, megköszöntem a figyelmeztetést és igen jól elbeszélgettünk a magyarság rózsásnak valóban nem mondható helyzetéről. Este felé járt az idő, mikor Vrsac-ra érkeztünk az egykori magyar Délvidék még Temesvárnál is nagyobb jelentőségű múzeumának megtekintésére. Itt - a soha magyarrá nem lett - Milleker Bódog fogadta a társaságot. Az öröm nem nekünk szólt, hanem a Römisch-Germanische Kommission vezetőségének és a birodalmi németeknek. (...) A múzeum anyaga valóban gyönyörű, kár hogy szépségénél lényegesen kevesebb a tudományos értéke. Gyűjtés csaknem az egész. Rendszeres ásatásból alig származik valami. (...) Értéke ennek ellenére van. Milleker elbeszélte, hogy a háború után a szerbek el akarták vinni az egész anyagot Belgrádba, a nagy pusztulások pótlására. De 110