Bálint Ferenc: Nem a boldogságra születtünk… Az orosházi Szabó Pál életútja és válogatott írásai - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 12. (Gyula, 1985)

I. - Önmagáról. Újságírói és helytörténetírói munkássága - Két„Úr" között

A szereplők, közül sok már a föld alatt van, de mi többiek is útban vagyunk. A csaták emléke a múlté s a régi falu elmúló harcosai helyébe jövőtlátó, céltismerő utódokat nevel a város. Csak a levéltár gyűjt emlékeket. Egy hivatalnok számot ír rája és elhelyezi a polcon. KÉT „ÚR" KÖZÖTT Hadifogságból tértem haza az első háború utolsó nyarán s az édesanyám panaszolta, hogy a jegyző csak fél kiló cukrot adott neki befőzéshez, pedig a felmentett tanító-szomszéd öt kilót kapott. A császári és királyi hadsereg hadnagya voltam és éreztem, hogy nincs igazabb igazság az édesanyám igazánál. Kardot öveztem hát és elmentem a jegyzőhöz. Uram — mondtam neki—én tanár vagyok és a hadnagy öcsém is főiskolás. Ketten védjük a hazát — és benne magát, — osszon nekünk is úgy, mint a felmentett tanítónak. A jegyző a könyveibe lapozott, majd kimondta az ítéletet: Maguknak nem osztok, mert maguknak nem jár; a maga apja asztalos, maguk nem urak. A katonai szabályzat ilyen esetre előírt valami ceremóniát, amit kivont karddal kellett végrehajtani. De hát akkor már „nem olyan időket éltünk" — s a jegyző megmenekült a gulyássáaprítástól. Azután eltelt vagy kétszer tíz nehéz esztendő. A falu társadalma kezdte feledni ifjúkori botlásaimat és felháborodás nélkül tűrte, hogy a nyugdíjasok egyletében én mondjam a márciusi megemlékezést. A száz év előtti forrongásokról beszéltem, a nagy megpróbáltatás idejéni helytállásról, — pontosabban arról, hogy a falu zsellérei, kovácsai, csizmadiái sok lelkesedéssel áldoztak vagyont és vért a nemzet szabadságáért, s — hogy az urak, meg az uradalmak tisztjei csak úgy tessék-lássék módon, kényszeredetten. A beszéd után marhapaprikást ettünk és éjfél tájban indultunk haza. Az Egylet előtt gömbakác árnyékolta a járdát és a fának dőlve, hangos csobogással könnyített magán egyik hallgatóm. Lábujjhegyen mentünk a háta mögött, mégis észrevett és utolért bennünket a borízű hang: — „Maguknak meg nem köszönök, mert maguk urak!" Nyilvánvaló az én lazításom hatása volt. Hát így folyt el az életem. —Mindig „két ÚR közt". —Ha cukrot osztottak — nekem nem osztottak; —ha köszönteni kellett —engem nem köszöntöttek. — így lettem hetven éves. —Más, rendes ember ekkorra már hosszúra növelte a halottas menetét — én barát és társ nélkül várom a halált. A halált, mely nem hágy el, ha úr vagyok, ha nem vagyok. * * *