Kristó Gyula: Békés megye a honfoglalástól a törökvilág végéig. Nyolcszáz esztendő a források tükrében – Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 9. (Békéscsaba, 1981)

Török Idők - 137. Tatár fogságba esett magyarok a gyulai török szolgapiacon (Berekszászi Pál: Keserves zokogó sírással tellyes história, 1696)

12. Egyszer kis fiam keserves sírva szóla ilyenképpen: Óh édes atyám, adj ennem immár, mert ehetném szörnyen! E szavát hallván kis fiacskámnak, sírék keservesen. 13. Ott elindulék, hogy valaholott eledelt kaphatnék, Azonban végre földön megsárgult dinnyét ott találék, Azt meghámozám, édes fiamnak adám, ebben ennék. 14. A szegény rabok estve nagy későn mind elaluvának, Dühödt tatárok az ajtón belől ágyat csinálának, És lefekvén, mint agyonvertek, úgy mind elnyugovának. 15. Egyszer kimének lassan az ajtón, senki meg nem érzé, Ismét bémenék, által hágdosván, édes fiam mellé. Gondolám vala, ha már kimegyek, nem jövök többször bé. 16. Ott elindulék, erősen megyek a szőlőhegy felé, Hegyet elhagyván sebesen megyek a réz bércek felé, Egy helyt leülék Berettyó vize kerülete mellé. 17. Reám támada az én lelkemnek igaz esméreti, És mindenképpen az én szívemben azt kezdé diktálni, Hogy nem kell vala édes fiamat ottan nékem hagyni... 19. Későn éjfélkor tatár táborra meg visszaindulék, Édes fiamhoz hogy s mind juthatnék, istennek könyörgék, Valamiképpen más tatár kezébe hogy már ne akadnék. 20. Ismét bémenék nagy lassúsággal viszontag a házba, Senki nem érzi, pogányok s rabok vágynak nagy alvásba, Én is béfekvém kis fiam mellé ismétlen az ágyba... 23. A négy esztendős kis fiacskámat igen oltalmazom, Magam testemnek sebesedését csak semminek tartom, Csak hogy fiamat megőrizhesem, arra van nagy gondom. 24. Mikor sok atyák s keserves anyák elhányták fiokat, Maros vizének habzó áljára hányták fiokat, Fiam megtartván, én nem követem ezeknek dolgokat. 197