Csipes Antal: Békés megye élete a XVI. században - Forráskiadványok a Békés Megyei Levéltárból 7. (Békéscsaba, 1976)

VII. fejezet. A török hódítás - Békés megye pusztulása

Mindez világossá tette a török előtt, hogy erdélyi pozíciói nagyon meggyengültek, s ezt csakis egy nagy katonai támadás segítségével tartotta visszaszerezhetőnek. Ezért következett be az 1552. évi nagy török hadjárat, melynek során Ahmed pasa ostrom alá vette Temesvárt, amit Losonczi István kapitány július 27-én feladott. Nem sokkal később a török birtokba vette a császáriak által elhagyott Lippa várát is. E várak elestével alapvetően megváltozott Gyula helyzete. Semmi komoly erősség nem állott már a törökök útjában és ettől kezdve a gyulai vár állandóan számíthatott az ostromra. Ez 155 2-ben még nem következett be, mert a fő támadási irány bal felé tért el, Szolnok és Eger felé. Az azonban mindettől függetlenül világossá vált, hogy a török nem mond le erdélyi befolyásának visszaszerzéséről, amelynek Izabella és János Zsigmond visszahívása volt a biztosítéka. Ez 1556 októberében meg is történt, az erdélyi rendek visszahívták Lengyelországból a királynét, mert látták, hogy országukat Ferdinánd a törökkel szemben egy esetleges háborúban nem lesz képes megvédeni. Ferdinánd azonban természetesen nem nyugodott bele Erdély elvesztésébe és ebben a helyzetben Gyula vára - s így persze Békés megye is - közvetlen részese lett a két uralkodó közötti küzdelmeknek. A vár és környéke a Habsburgok szempontjából kedvezőtlen helyen feküdt: túl messze a központi államigazgatási centrumoktól és túl közel a török terjeszkedés határához. Ennek kézzelfogható jelei az alábbiak voltak: Patócsi Boldizsár János Zsigmond-párti felkelést szervezett Zaránd és Arad megyékben, amit Kászon lippai bég is támogatott. Radák László, Borosjenő, Pankota és Dézna kapitánya is kinyilatkoztatta hűségét János Zsigmondhoz. 1556-ban a szolnoki bég Derecske környékén pusztított, Varkocs Tamás pedig ostromolni kezdte a még Ferdinánd kezén lévő Váradot. Ábránffy Imre, a csabai kastély ura is a Patocsi vezette felkelőkhöz akart csatlakozni, Székely Benedekkel, a megyeri kastély urával együtt. A nehéz helyzetet az ismétlődő török portyák csak fokozták. Az 1552-i hadjárat idején a Száraz-ér vonaláig felnyúltak a harcok, amelynek következtében Bánhegyes, Kasza-Perek, Kovácsháza, Mezőhegyes, Komlós, Sámson falvak lakói elmenekültek.

2 Ezek azután a környéken kóboroltak és rablásból, fosztogatásból éltek. Gyulai Gaál András 1555-ben kelt levele így számol be az akkori állapotokról: „...ki hova tudott futnia, mindenfelé futottanak... Én magam most bujdosom, helyet keresvén, holott ez télen lakhatom, mert . . . jószágom elpusztult."

3 A török pusztítás persze folytatódott a következő években is. Békést 1563ban, Gyomát 1564-ben dúlták fel. Várit az 1550-es évek legvégén hagyták el lakosai, Szeghalmot még 1553-ban felégették, ugyanúgy járt Gyarmat 1563-ban, Bucsa lakosai az állandó zaklatás miatt lassanként végleg elhagyták falujukat. Előfordult persze, hogy egy-egy elhagyott falu lakói később visszatértek, de az állandó létbizonytalanság mindenképpen a megye termelőerőinek fokozatos hanyatlását eredményezte. Mindezekkel párhuzamosan terjeszkedett előre a török közigazgatás is. A törökök - szokásuk szerint - a katonailag ténylegesen megszerzett területeken messze túlra elküldték defterdárjaikat (adószedő), akik az általuk bejárt területek falvait felvették az adójegyzékbe (defter). E területek jó részéről az adót