Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

A MEGYERENDSZER AZ ALFÖLDÖN A KÖZÉPKORTÓL NAPJAINKIG A feudális államszervezés megalapozó szakaszában a várispánságokból kinőtt királyi vármegyék — további területi szétválásokkal — betöltötték szerepüket: az emberek fölötti hatalom gyakorlását a területi elv szerinti felosztással tették teljessé, a végleges letelepüléstől elválaszthatatlanná. A királyi birtokok mind nagyobb részének eladományozása alapján, a kormányzati és törvénykezési, továbbá a hadi és az egyházi érdekek bonyolult egymásra hatása jegyében a XIII. század második felére alakult ki a hosszú időre állandósult, újabb berendezkedés. Jogilag 1848-ig, következményeikben azon is túl rögzültek a magyarországi társadalom és gazdaság rendi keretei. E keretek meghatározói (időszakonként és területenként érdemi eltérésekkel) az alábbiak voltak: Az alávetett helyzetű szolgasorúak jobbágyi kötöttségei, a katonáskodásra köteles középrendűek (a korábbi szerviensekből lett nemesek) jogai, valamint a nagybirtokos vezető réteget jelentő bárók, tartományurak kiváltságai. Ebben a struktúrában a király személyéhez kötött központi hatalmat területileg érvényesítő-kifejező királyi vármegyék súlyukat vesztették, s fokozatosan felbomlottak. Helyükbe — nem is mindig azonos kiterjedésben — kialakult „ellensúlyaik", a középrendűek összefogását és erejét megtestesítő nemesi vármegyék léptek. A nemesség és vármegyei önkormányzatai jogállását a II. Andrástól kikényszerített 1222. évi Aranybulla, a IV. Béla 1267. évi dekrétumában rögzített kiváltságok, s Nagy Lajos 1351-ben az ősiségét megerősítő törvénye biztosította. Az 1514-ben szentesített törvények, különösen pedig Werbőczy István 1517-ben megjelent szokásjog-gyűjteménye (a nevezetes Tripartitum) a jobbágyviszonyokat a röghözkötöttségig mélyítette, egyben a nemesi vármegyék hatalmát még tovább szélesítette. A nemesi vármegyékben a háború esetén „önköltséges" katonáskodásra köteles birtokos nemesség nemcsak széles körű autonómiát kapott, hanem az uralkodó (az állam) képviseletében ma „középfokúnak" mondható törvénykezési és igazgatási teljes jogosítványt is a nemes és nem nemes lakosság egésze fölött. A vármegyék nemesei a közgyűléseken megválasztott szolgabírák alá tartoztak. (A szolgabírákról 1254-ből származik az első adat. Az 1290. évi 16. törvény szerint megyénként négyet választhattak.) A megyéken belüli felosztás, az egyes szolgabírák illetékességébe tartozó járások megjelenését a XV. századtól lehet figyelemmel kísérni. Az Alföld területén kialakult nemesi vármegyék működését, fennállását bizonyító okleveles adatok szerint — észak-déli irányban haladva — a XIV. század második feléig létrejött vármegyék és első megmaradt említésük éve: Pest 1328, Heves 1323, Szabolcs 1285, Szatmár 1299, Bereg 1299, Solt 1325 (a területét befogadó Fejér 1332), Szolnok 1334, Bihar 1299, Csongrád 1327, Békés 1327, Zaránd 1291, Bodrog