Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

sebb ténnyel, több esztétikai szándékkal, érzelmi töltéssel. A két változat együttes, párhuzamos „jelenléte" a XVIII. század közepéig egyenrangú az Alföldön, azt követően a „prózai" megoldást követik többen, de még jó ideig a „költői" változat a tekintélyesebb. Igaz, az emlegetett közösségi érdekvédő feladatra a földhözragadtabb, de pontosabb próza az alkalmasabb, hasznosabb. Nem kis részben azért is, mert — a gyengécske költői művekkel szemben — igen szerény szókinccsel megoldható volt. Ez utóbbinak a velejárója volt a „prózai" krónikáknak a XVIII. században szinte már kizárólagos magyarnyelvűsége, a latinul írt poétái munkákkal szemben, de a latinul vagy németül papírra vetett, tudományos művekkel szemben is. A szerzők és alkotások sorára tekintve a török ki verése utáni bő félszázadban, a „prózai" változat egyedülálló megvalósítását nyújtó Petrák-krónika típusa lett a gyakoribb, a kedveltebb, anélkül, hogy a „poétái" változatot kiszorította vagy helyettesítette volna. A verses krónikáknak mind a latin nyelvű, magasabb igényű, mind a magyar nyelvű, „köznépi" olvasóknak szánt formái lassú szerepváltáson estek át: Az első nemcsak magyarul írt alkotásokkal maradt életben, hanem az esztétikai követelmények is megnőttek iránta a század végére, a második pedig kettévált. A „kettéválás" azt jelenti, hogy egyik fele bejut a míves, az elismert nemzeti irodalomba vagy annak a közelébe, a másik része pedig a népies ponyvairodalom körében folytatódott, a XIX. század végéig megőrizve a verses formát. Az általánosabb jellemzést megelevenítő nagytáji példák: Markovid Mátyás szarvasi evangélikus lelkész (Tessedik Sámuel apósa), aki 1750 körül latin nyelvű verses krónikát szerzett a Körös-Maros köze török utáni eseményeiről és viszonyairól. Szőnyi Benjámin, a nagy elismerést kivívó hódmezővásárhelyi református lelkész (1717-1794), 1753-ban latinul és magyarul százhárom versszakban írta meg városa múltját és jelenét, hogy elősegítse a jobbágymegmozdulás miatti királyi megbocsátást. A város dicsőítésére és fejlődésének előmozdítására 1799ben még versbe foglalta mondanivalóját Vedres István a szegedi városháza alapkövének elhelyezése alkalmából. Ez tartalmazta Szeged múltjának és jelenének összegzését is. A népies ponyva két jól ismert (több kiadásban forgott) idevágó terméke: Vörös Mihály vásárhelyi népköltő históriája „A bajnokok Vég-Gyula várában" (először 1803 körül), Farkas András 1808-ban kiadott versezete „Kis Trója" címen, Hódmezővásárhely „tűz által történt romlásáról". A nemzeti irodalomból Tinódi vagy az Arany Jánost inspiráló Ilosvai Selymes Péter említhető párhuzamként, avagy jóval későbbről 1848-1849 ponyvaköltészetének zöme. A krónikaírástól nagyobbrészt, de nem teljesen elszakadt histórikusi munkálkodást — önálló és lényegében egyedülálló törekvésként — a felvilágosodás sugallatát követő tudományos termés alföldi eredményei bizonyítják. Wallaszky Pál tótkomlósi evangélikus lelkész, jeles irodalomtörténész, 1780 előtt megírta (latinul) települése és egyházközsége múltját és jelenét. E nemzedék nagy úttörője, a Szarvason működő Tessedik Sámuel (1742-1820), agrárgazdasági munkáival szoros kapcsolatban 1805ben írta meg, de haláláig csiszolgatta Szarvasi nevezetességek azaz Szarvas mezőváros gazdasági krónikája című, német nyelvű munkáját (1938-ban fordításban jutott közkézre). Tessedik saját koráig terjesztette ki a figyelmét, a munkáját már az értelmiségnek és a köznépnek szánta. Ezen túl 31 olyan témakört jelölt meg, amelyeket egy-egy település monográfiájának fel kell dolgoznia, kifejezetten a társadalmi és gazdasági