Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

Petőfi-hagyományok kutatásában és bemutatásában (Mezőberény), a Darvas József­emlékek ismeretében (Orosháza), a népi írók ide is, oda is kinyúló dokumentálásában, továbbá a kiugróan fontos és sok közvetlen érintkezést felmutató politikai progresszív tradíciók közös elemzésében, már az 1860-as évektől. Mindezek csak példák a kínál­kozó lehetőségek sorából. A legfontosabb az Alföld sokirányú kutatásának eleve egy­befogó szüksége, ezen belül az összehasonlító vizsgálatok terrénuma, akár a história, akár pedig a jelenkorkutatás keretében. A félegyházi tanítóképző az 1920-as évek második felétől lett számos akkori Bé­kés és Csanád megyei tehetséges diák kitűnő „nevelő oskolája". Darvas József, Nagy Gyula, Csizmadia Lajos, Székely Béla, Seres József, Seres Béla ismert tollforgató em­berek, közművelődési apostolok lettek a végzettekből (s a névsor igazságtalanul hiá­nyos még!). Boglári Békés István nemrég megjelent, nagy forrásértékű memoárja, a „Népi írók, ifjú kommunisták és más rebellisek" (Tények és tanúk) ennek a legjobb bemutatója, de érzékeltet belőle néhány fontos mozzanatot Nagy Gyula szintén közele­sen kiadott emlékírása is (Életem első fele: eszmélés, erőgyűjtés, indulás. Orosháza, 1987). A képző progressziót tűrő-támogató belső légkörének ismeretében a diákévek utáni kapcsolatok ma még jórészt ismeretlen részleteit kell a félegyháziakkal vállvetve felkutatnunk. *** Az 1743-ban a jászkun főkapitány hívására zömmel a Jászságból és Pest megye északi feléből újratelepült Kiskunfélegyháza a tájban őt környező Szegedhez, Kiskun­halashoz, Csongrádhoz, Kecskeméthez, Szolnokhoz képest hosszú ideig viselte a „fi­atalság" bizonyos hátrányait. Mint Erdei Ferenc rámutatott, társadalma paraszti tuda­tában, mentalitásában különösen. Az előbb említett másik négy településből sugárzott a kontinuitás, az őshonosság magabiztossága, a gazdasági fölény vagy erő tudata. Fél­egyháza középkori elődje már 1526-ban elpusztult, a török időkben nem létezett. Az újranépesítés idején — bár a nem privilegizált helyekről érkező lakosai is megkapták a kiskunokat illető előjogokat — a folyamatosság-tudatra nem lehetett építeni, az össze­verődött nép „egybehangolódása" időt kívánt. Mire a félegyháziság tudata kiformáló­dott, amiben az 1745. évi redempciónak (a német lovagrendnek elzálogosított jász és kun területek visszaváltásával elért szabadparaszti jogoknak) s a Kiskunság székhelye áthelyezésének (1753-ban a református Halasról Félegyházára) egyaránt alapvető sze­repe volt, a viszonylag egységesnek látszó társadalmat szétfeszítő ellentétek is felerő­södtek. A kiváltságolt réteget jelentő redemptusok és a sok korlátozást szenvedő irre­demptusok érdekellentétei és különböző formájú küzdelmei nagyjából a mi századunk első negyedéig — szinte már tradicionális öncélúságba és bezárkózottságba fulladva — fogyasztották el az energiákat. Kívülről nézve úgy tűnik, hogy a hagyományos légkör­ben felnövekvő félegyháziakban jó ideig csak a „jogvédő" (a redemptusok leszárma­zottai) és a „jogkereső" (az irredemptusok és szolgák utódai, a később betelepültek) múltszemlélet élt, azaz egyfajta közvetlen hasznú történetlátás, mondhatni személyes érdekvédelem. Talán ennek tudható be, hogy a jászok és kunok történetét és jogállá­sát, területi különállásának indokoltságát feltáró és bizonyító, kisebb könyvtárra ter-

Next

/
Oldalképek
Tartalom