Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

IV. TÖRTÉNETÍRÁS A DÉL-ALFÖLDÖN

1715-ig tárgyalta. Monográfiája megyei részét a kitűnő temesvári Szentkláray Jenő műve, az 1898-ban kiadott „A csanád-egyházmegyei plébániák története" egészíti ki, elég részletes köztörténeti anyagával. Makót is értékesen tárgyaló munkaként született a millenniumra Horváth Illés helybeli polgári iskolai tanár kötete, „Csanád vármegye népoktatási monográphiája. " Az ezredévi fellendülés után — Békés megyében is hasonló volt a helyzet — a helytörténetírás iránti érdeklődés jóformán megszűnt Makón. A ferencjózsefi korszak záróköve a műfajban Sümeghy Dezső megyei főlevéltáros és a későbbiekben jelentős makói szerepet játszó, de ekkor még Szatmáron tanító Barna János 1913-ban kiadott könyve: Nemes családok Csanád vármegyében. A kötet jó forrása a megye gyorsan felkapaszkodott vezető rétege, a makói önkormányzat legközvetlenebb ellensége vizsgálatának is. Az 1920-ban érvénybe lépett országhatárokkal Makó korábbi kapcsolatainak jelentős része megszakadt. A két világháború között a lakosságszám stagnált, a város gazdasági fejlődése megakadt, a társadalmi feszültségek megnőttek. Sajátos, de mégis érthető módon, a városban megerősödött a progresszív szemléletű, korszerűen képzett értelmiségiek korábban néhány emberből álló csoportja: helybeli származású vagy a határon túlra került vármegyékből Makóra helyezett tanárok, jogászok, orvosok révén. A város értelmiségét 1919-1920-ban többek között a rövidesen kiemelkedő szerepet játszó Eperjessy Kálmán, Barna János, Kelemen Ferenc, Márton György, Galamb Ödön, Takács Lajos érkezése erősítette, s mint a tudomány művelői is elindultak pályájukon, szorosan kötődve Makó és vidéke kutatásához. A Juhász Gyulával és körévei baráti kapcsolatot ápoló, József Attilát segítő Espersit János, Diósszilágyi Sámuel, Tettamanti Béla és mások közvetlen támogatói voltak a makói tudományosságnak is, amelyet zömmel a két középiskola legjava tanárai képviseltek. A város művelődésében a századforduló után, erőteljesebben éppen a húszas évektől mutatkozott meg az egyetemi székhellyé emelkedett Szeged közelségének jó hatása. Szeged a szellemi utánpótlás egy részét Makóról kapta. A makói tanárok közül többen is az egyetemre vagy a főiskolára kerültek, a tanszemélyzet soraiba, de erős kapcsolataik megmaradtak, s továbbra is részt vállaltak a makói kutatásokból. Ennek a legszebb példáját Eperjessy Kálmán élete mutatja: 1928-tól a szegedi főiskola történész professzora volt, de a makói helytörténetírás irányítója maradt 1944-ig, részben azon túl is. A két világháború közötti makói kiadványokat es a Makóra vonatkozó korabeli irodalmat forgatva, a város akkori hírlapírását is látókörébe vonva, a mai kutató könnyen zavarba jöhet: nehezen tudja magyarázni, mi ösztönözte oly erősen az alkotni képes értelmiséget, hogy az esetek túlnyomó részében tiszteletdíj nélkül is hosszú időn át tartó kutatásra, tanulmányok írására vállalkozott'? Bizonyos, hogy az önképzés és önbecsülés szándéka kitartó volt, a szellemi verseny ereje sem lebecsülendő, a megjelenés lehetősége és várható visszhangja komoly inspirációt jelentett. A „tollforgató, kutató"-jelző kiérdemelése jelentős mértékű társadalmi tekintélyt is hozhatott. A helyi lapoknak igen komoly szerep jutott a népszerűsítésben, a lokálpatrióta közvéleményformálásban. A vármegyei és a városi anyagi támogatás a közvéleményt nem mindig követte, de biztosan lehetett rá építeni. Á két világháború közötti makói helyismereti irodalom igen magas színvonalat ért el, s mint az egész megyét — sőt nagyobb területet — átl'ogó tudományszervező törek-