Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

II. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM

Szeged-Zombor közötti alföld-fiumei vasút 1870-1871-ben történt átadása a saját körzetében hasonló, folytonos fejlesztő erőt bontakoztatott ki. Az utóbbi két vonalnak, majd a későbbi szárnyvonalaknak (az állat- és terményfeladási helyek megszaporodásának), fontos szerepe volt abban, hogy a tanyás parasztgazdaságok a már említett ágazatokban kedvezőbb helyzetbe jutottak. A Csongrád-Csanád megyei nagybirtokok egy része a mellékvonalak létesítése előtt szintén távolabb esett a vasúttól, s emiatt szállítási többletköltség vállalására kényszerült. (A Károlyi-uradalmak és a mezohegyesi ménesbirtok pl. Vásárhely vagy Orosháza állomására jártak, a Pallaviciniek Kistelekre.) A vasút, és az 1850-es évek derekától a mezőgazdasági gőzgépek megjelenése, majd tömeges elterjedése a mindennapi technika szférájában a jobbágyvilág lezárulását hozta magával. (A hónapokig tartó gabonanyomtatás helyett néhány hét alatt lezajlott pl. a cséplés, megfogyott a hosszabb távolságra szóló lovaskocsis szállítás, a gőzmalmok félreszorították a lóval hajtott szárazmalmokat és hasonlók.) A társadalomban, a munkaviszonyokban viszont a feudális idők maradványainak eltűnéséről még évtizedek múltán sem lehetett beszélni. Olyan sokan „szabadultak fel" föld nélkül és szaporították a jogi értelemben szabad bérmunkások tömegét, hogy az úrbériséget felváltó, más formájú függést nem kerülhették el, ha meg akartak élni. A magyarországi és benne a viharsarki mezőgazdaság szerkezeti átalakulása felgyorsításának igen korlátozott lehetőségei mellett a kiegyezés utáni viszonyok sem adhattak általános esélyt a kívánatos, nagy felfutásra. A gabonatermesztés eltúlzott arányai (az 1860-as években a szántóterület kétharmadán), a búzaárak csökkenése, az állattenyésztés egyoldalúsága és más gyengeségei, a belterjes kultúrák lassú, illetve szigetszerű megerősödése (szegedi paprika, csongrádi bor, makói hagyma és zöldség, szentesi kertészkedés, libahízlalás stb.), a tanulólétszám dolgában nagyon szerény „kapacitású" szakoktatás alsóbb fokának gyengesége, az alapvető szociális bajok és más tényezők a termelési szerkezetváltás kiteljesedését megakadályozták (OROSZ 1988.). Az 1850-1890 között különösen magas népességszám-növekedés hatása a hagyományos szerkezet fennállása mellett a földhiányban egyre jobban megmutatkozott. Míg az 1870-es években a nyári-őszi munkák idején még munkaerőhiány mutatkozott, másfél-két évtized múlva már a munkacsúcsok hónapjaiban is munkaerő-felesleg állt elő. A 19. század vége felé közeledve az ipari befektetések, a kereskedelmi és bankügyletek gyorsabban érkező haszonnal jártak, mint a mezőgazdasági termelés finanszírozása. A tőke ennek hatására nem mint befektető, hanem inkább mint hitelező illetve jó haszonnal dolgozó szervező szerepelt az agrárvilágban, különösen a közvetítő akciók (pl. a parcellázások, gépvásárlási hitelezés) során. Ennek az összetett és méretei szerint változóan válságos állapotnak a mélyebb okait már nem egyedül és csak a földtulajdonlás körül lehetett és kellett megkeresni. A 19-20. század jeles agrárszakembereinek helyzetfelmérései, korszerű és sokoldalú javaslatai megszülettek (DITZ 1869.; HENSCH 1895.; HENSCH 1901.; CSERHÁTI 1907.; FORSTER 1907.; KATONA 1914.), de nagyobbrészt visszhang nélkül maradtak. A parasztgazdaságok körében különösen. Az előrelépést támogató agrárpolitikusok véleménye nem hatott eléggé a kormányzatra. A nem gabonacentrikus ágazatokban bővítendő árutermeléshez megkívánt, nagyobb „fordulatszámot" a tárgyalt terület egyes kezde-