Szabó Ferenc: Két és fél évszázad az Alföld történetéből - Dél-Alföldi évszázadok 25.

I. AZ ALFÖLD TÖRTÉNETE ÉS IGAZGATÁSA

nagyközségeket városnak kellett volna tekinteni, majd csak az 1937. évi városfejlesztési törvény ismerte el.) A kiegyezés utáni fél évszázad az iparfejlesztésben, a kereskedelmi és hitelélet fellendítésében és a településfejlesztésben érte el a legjelentősebb, hosszú időre szóló eredményeket. A bankalapítási láz első hullámát (1868-1873) a kisebb-nagyobb pénzintézetek folyamatos születése és megszűnése követte. 1909 végén 4425 hitelintézet működött az országban, alaptőkéjük mellett jórészt a külföldi érdekeltségű nagybankok pénzét forgatták. A részvénytőke alapján Arad, Nagyvárad, Debrecen, Temesvár, Szabadka, Szeged és Kecskemét volt az alföldi városok „erősorrendje". (A legnagyobb forgalmat és nyereséget az ingatlanokra adott jelzálogkölcsönök hozták.) Jóval nehezebben bontakozott ki az alföldi iparfejlesztés. A kisiparosság az 1880as évtizedig szaporodott, egyre több szakma telepedett meg. A gyáripari termékekkel szemben először a hagyományos kis malmok, majd a szövő-fonó mesterek maradtak le. A gőzmalmok megszaporodásával egyidőben a tégla- és cserépgyárak, majd — jóval kevesebb városban, többnyire osztrák-német betelepülő tőkével — a szövőüzemek és a cukorgyárak indultak meg. A századforduló tájától a sertés- és baromfihúst feldolgozó-exportáló üzemek, azt követően (külföldi befektetőkkel) a textilfeldolgozó nagyüzemek, továbbá már korábban az állami dohánygyárak fejlődtek ki. Ezek mind erősen kötődtek a nyersanyagot termelő körzethez, továbbá a vasúti szállítás lehetőségéhez, nem kevésbé az olcsó munkaerőhöz. Teljesítményük minősége alapján a nyomdászatban és a gépiparban, a vasúti járműgyártásban és -javításban is fontos üzemekről beszélhetünk. Az Alföld ipari centrumai között Temesvár, Szeged, Nagyvárad és Arad volt a legfejlettebb a világháború előtt, Szabadka, Újvidék, Kecskemét, Békéscsaba, Szolnok, Nyíregyháza, Hódmezővásárhely képviselte a „második vonalat". Ezekbe a városokba tömörült az ipari munkásság zöme is, életformájával, erősödő érdekvédelmi szervezettségével, művelődési és szórakozási igényeivel. A kereskedelem központjait szintén az itt felsorolt városok jelentették elsősorban, néhány vásárvárossal (mint pl. Gyula, Baja, Kiskunhalas, Jászberény, Cegléd, Mezőtúr, Karcag, Kisvárda, Mátészalka) kiegészülve. A dualizmus kori városfejlődés városrendezési és építészeti vetülete máig érvényes eredményeket tükröz. A városközpontok arculata alaposan megváltozott. A településszerkezet először a vasútépítések, majd a belterület rohamos terjeszkedése, és az új, reprezentatív megyeházák, városházák, törvényszéki épületek, az új templomok, a szállodák, az iskolák, a kórházak, a vásárterek, az ipartelepek, laktanyák elhelyezése érdekében alakították át. A minőségi változást az útkövezés, az artézi kutak tömeges fúratása, a szobrokkal díszített közparkok kialakítása, a századfordulós években a helyi telepekre alapozott áramszolgáltatás általánossá válása, a villamosvonalak létesítése, a betonjárdák készítése, néhány nagyobb városban a háztartási gázszolgáltatás és a vezetékes vízellátás kiépítése hozta magával. A korszak tervszerű városformálásának az 1879-es árvíz során elpusztult Szeged állami segítséggel történt újraépítése lett az európai rangú példája. A város gondozásának a legkorszerűbb módszereit (többek között a szemét kezelésében) Nagyváradon és Temesváron alkalmazták először szélesebb körben.