150 év a kertészettudományi élelmiszertudományi és tájépítészeti oktatás szolgálatában 1853-2003 (Budapest, 2003)
Csorna Zsigmond: A Vincellér- és Kertészképző Gyakorlati Tanintézettől a Magyar Királyi 31 Kertészeti Tanintézetig, 1860-1894
nagyvárosok már a 18. századtól kisebb-nagyobb kertésztelepek megélhetését biztosították. Elsősorban német ún. iparkertészek céhes rendszerbe tömörülve termelték a zöldségnövényeket. Ők voltak, akik a városok külső övezetében ún. hóstátokat hoztak létre, az élelmiszertermelésükkel a város szükségletét részben fedezték. A másik nagy kertészkedő terület, az alföldi tanyák a 19. század második felében a nagyszámú kintlakással és a gyümölcs-zöldségtermelő, továbbá alföldi mezővárosok hálózatával együtt alakult ki. A föld értékének, árának emelkedésével a szilaj nagyállattartásról a gabonatermesztésre, majd az intenzív gazdálkodást jelentő, a nagyobb nyereséget biztosító kertészeti termények termesztésére tért rá az Alföld zsellérsége, parasztsága. A kertészet, különösen a zöldségtermesztés és a gyümölcstermesztés a városok körül egyfajta büszke tartású agrárnépességet, az ún. paraszt-polgárosodás szintjét elérő, viszonylagos jólétet biztosított a kertészkedőknek. Ez részben a társadalmi ranglétrán az emelkedésüket is elősegítette. így a kertészkedés, azon belül is a belterjesebb, intenzívebb kertészeti ágazatok a 19. század közepétől egy speciális, paraszt-polgári fejlődéshez, társadalmi átrétegeződéshez és vagyonosodáshoz, társadalmi mobilizációhoz segítette hozzá a kertjét, földjét szorgalmasan művelőt, a terményeit áruló parasztokat. Mindez együtt járt azzal is, hogy az ipari nagyvárosok környékén egészségügyi és szociális meggondolásokból kisparcellákat osztottak ki a 19. sz. végén, a 20. század elején a nagyüzemi munkásság részére. Ez a mozgalom elsősorban Nyugat-Európában hódított tért, Schreber doktor kezdeményezésére, ezért ezeket az önellátásra törekvő munkáskerteket Schreberkerteknek nevezték el, de Magyarországon is éreztette hatását. A kertészet, kertművelés, a szőlőbortermelés így több oldalról megtámogatott, elismert, elvárt tevékenység lett, nem véletlen, hogy az iskolai, szakismereti intézményi háttér kialakítása is napirenden volt. Mindehhez járult hozzá a filoxéra pusztítása, a leküzdésére kialakult nemzeti összefogás, amikor a korszerű természettudományos ismeretek terjesztése, a sikeres védekezés záloga is volt. Ugyanakkor a kipusztított szőlők helyébe telepített gyümölcsösök, kertkultúrák értő, szakmai ismeretekkel felvértezett kertészeti szakembereket igényeltek. Nem véletlen, hogy megfogalmazódott az igény egy felsőbbfokú kertészeti tanintézet létesítésére, és a tervek elkészítésére 1892-ben. Az európai kitekintésű kertészeti ismeretek ismételt beemelése a tananyagba részben Rudinai Molnár Istvánnak is köszönhető. A kormányzat is egyetértett a kertészet magasfokú oktatásával, az ismeretek ilyen szinten történő szintetizálásával és oktatásával. Az egyetértést mutatja, hogy 1893-ban az építkezést és az Arborétum telepítését, mint a gyakorlati oktatás egyik helyszínének kialakítását, el is kezdték. 1894. november 25-én, a Magyar Királyi Kertészeti Tanintézet meg is nyitotta kapuit. Igazgatója a már bizonyított és elismert szakember, oktató, Molnár István lett, aki I. Ferenc József császártól és magyar királytól a munkássága és erőfeszítése, sikerei elismeréseként a Rudinai előnevet kapta, számos kitüntetése mellett. A haladó és példamutató hagyományokat figyelembe véve, és a korszerű európaiság jegyében az intézet szervezeti és működési szabályzata a francia intézetek szabályzatait tartotta követendő példának. A tanintézetbe 4 középiskolai végzettség (1907-ig) után vették fel a diákokat. Igazolni kellett azt is, hogy a jelentkező 2 évet már fizikai munkával töltött el egy kertészetben. A Kertészeti Tanintézet igazgatóságának javaslata alapján a Földművelésügyi Minisztérium határozta meg az erre alkalmas állami vagy városi kertészeteket. Az intézmény 33
