Boros Árpád: A diósgyőri acélgyártás és energiaellátás története 1770-2006 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 18. (Miskolc, 2007)

IV. A diósgyőri kohászat fejlődése az energiaellátás tükrében

Ismertebb érc- és szénmezők a Kárpát-medencében a hatvanas években Ércmezők: I - Garamvidék, II = Sajóvidék, III = Hernád-vidék, IV - Anina, V - Dognácska, VI = Resica, VII - Ruszkabánya, VIII = Gyalár. Szénmezők: 1 - Pécs, 2 - Breuberg, 3 = Dorog, 4 = Tarján, 5 - Ózd, 6 = Diósgyőr, 7 = Stájerlak, 8 = Resica, 9 = Zsilvölgy. Az ipari méretű hazai szénbányászatot azonban csak a gőzhajózás váltotta ki, majd a téglaégetés és a vasúti közlekedés alapozta azt meg. A vaskohászat csak ezeket követően csatlakozott az ásványi szenet hasznosítók táborába. Az országban bányászott szén mennyisége ennek megfelelően a XIX. század első felében alacsony szinten mozgott és a szénbányászat csak a harmincas évektől vett lendületet. Nem állítható, hogy a hazai vasgyártók figyelmét nem keltette időben fel az ásványi szén, mint számításba vehető energiaforrás. Maderspach János a stájerlaki szénnel már 1795-ben végzett kokszolási kísérletet és 76,5%-os kihozatallal sikerült kokszot előállítania. A vaskohászatban azonban nem tudta azt hasznosítani. A kokszolási kísérletek a későbbiek folyamán állandóan ismétlődtek és a XIX. században rendszeresen megújultak. A mecseki szénnel pl. 1812-ben