Boros Árpád: A diósgyőri acélgyártás és energiaellátás története 1770-2006 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 18. (Miskolc, 2007)

IV. A diósgyőri kohászat fejlődése az energiaellátás tükrében

A vaskohászat tüzelőanyaga A századforduló Magyarországán a vasgyártás egyedüli tüzelőanyaga a faszén volt, amelyet a vasgyártó telepek a körzetükben elterülő erdőségekből termeltek ki, a távolabbról szállított szén fuvarozási költsége megfizethetetlen volt. A faszenet évszázadokon át változatlan módszerekkel égették, annak egyetlen elterjedt módja a boksában való erdei szénégetés volt. A szénégetés szabályai évszázadok folyamán alakultak ki, pl. elfogadott vélemény volt, hogy télen és tavasszal a szenet nem célszerű égetni: télen a levegő, tavaszszal pedig a talaj nedvessége miatt. A víz jelenléte ugyanis jelentősen rontotta az égetés hatásfokát. Ezeket az évszakokat a fa kitermelésére és előkészítésére tartották fenn, az égetést magát pedig nyárra és őszre helyezték át. A szénégető hely kiválasztásakor a talajra és a földrajzi helyre kellett ügyelni, a talaj nem lehetett nedves, vagy vízfolyás irányába eső, a helynek pedig szállítás szempontjából kellett előnyösnek lenni. Mivel a szén égetéséhez ötszörös famennyiségre volt szükség, távolabbi fatermelés esetén előnyösebbnek látszott a szenet, mint a fát szállítani. A rossz utakon azonban szállításkor a szén erősen porlott és szennyezte a környezetet: ha tehát a fát kezelhető módon, pl. úsztatással a vastelepre el lehetett juttatni, nagyon is indokolt volt a fa továbbítását vízi útra terelni, pl. Rhoneczon, Felsőremetén, Kabolapolyánán a szenet közvetlenül a telepre támaszkodva égették. A fát boksába (domlyába) rakva égették szénné. A boksa lehetett álló, vagy fekvő. Ezek összerakását a következő ábra mutatja be. Az égetőhely kiválasztása után egy 4-6 m átmérőjű kör, vagy 2,5 és 1012 m oldal hosszú téglaalakú területet víztelenítés céljából körül árkoltak, majd ezen a területen rakták össze élére állítva, vagy fekve a fadorongokat és fahasábokat, meghatározott rend szerint. Remport Zoltán: Magyarország vaskohászata az ipari forradalom előestéjén (1800-1850), 1995. 69-73. p.