Sziklavári János - Kiss László - Jung János - Sélei István: A diósgyőri acélgyártás története a folytacélgyártás bevezetésétől napjainkig - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 15. (Miskolc, 2004)

4. Diósgyőri acélgyártás a két világháború között

41. ábra A Martin-öntőcsarnok 1928-ban A korszerűsítési program kiterjedt az adagolás és öntés hiányosságainak kiküszöbölésére is: új mágnesdarukat, adagolódarukat és öntődarukat szereltek fel, javították a hulladék-előkészítést, bevezették a hulladék-osztályozást, bővítették az öntőcsarnokot (41. ábra), növelték a kokillák (öntecsek) alakés méretválasztékát. Mivel egy-egy acélmű minőségi programját abban az időben az öntött tuskók méretválasztéka jól tükrözte, ezért - minőségi bizonyítványként - a 9. táblázat bemutatja az 1940-es évek diósgyőri kokillaválasztékát. 1937-től évi 300-700 tonna középterméket gyártottak, amit az indiai rendelések indítottak el. Ugyanis savas acélt rendeltek, amelynek betétje 25% faszenes nyersvas, 25% hematit nyersvas és 50% hulladék. Bázikus kemencében előfrissítették (a kész acél C-tartalmának kétszeresére), lecsapolták, és a savas kemencébe átöntötték (előfrissítéskor alacsony P-tartalmat is nyertek). 1940-ben már 7 SM-kemence üzemelt (VIIL, IX., XI., XII., XIII., XIV., XV.). A megnövekedett termeléshez a hulladék nem volt elég (a belső kelet-