Sziklavári János - Kiss László - Jung János - Sélei István: A diósgyőri acélgyártás története a folytacélgyártás bevezetésétől napjainkig - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 15. (Miskolc, 2004)
2. Kezdetét veszi a folytacélgyártás korszaka Diósgyőrben
kemencét építettek, előttük helyezkedett el az ún. „ingot-árok", amelyben fogaskerékkel mozgatható ingotszekér volt. A kemencék szilikatéglákból épültek. A kemence feneke 2-3 rétegű, kézzel döngölt tűzálló homokból állt, amelyet vízzel nedvesítettek döngölhetővé. Az elkészült fenéken szénből tüzet raktak, majd e széntűzzel 4-5 napig szárítási műveletet végeztek. Ezután került sor a gáz beengedésre és a kemence felfűtésére, amely további 3-5 napot vett igénybe. Ekkorra már olyan hőmérsékletű volt, hogy a kemencefenék meglágyult. Ezután a kemence személyzete hosszú rudakra szerelt bunkókkal a feneket többször is jól leverte, mely által elég tömör kéreg képződött. Ez fáradtságos munka volt, de hajói el volt készítve, több boltozat-időtartamot is kibírt. A kemence csapolónyílásához csapolóvályú volt illesztve, amely hosszirányban két részből állt. A csapolóvályú kötötte össze az ingot szekeret a kemencével. A kemencék és az előmelegítő kemence üzemeltetésére 4 db gázgenerátort építettek, amelyeket kezdetben osztravai szénnel üzemeltettek. A kemencék névlegesen 6 tonnásak voltak, később 7, majd 9 tonnára terhelték őket. Betétjük 25-30%-ban nyersvasból állt, amelyet az előmelegítőben vörösizzásig előmelegítettek. Ez került első porcióként a kemencébe, majd amikor megolvadt, a betét többi részét is berakták, amely ócskavasból állt. Ezt 7-8 részletben adagolták be. A betét első részei gyorsabban olvadtak be, mint az utolsó adagok. Gondosan ügyeltek azonban arra, hogy csak beolvadt fürdőbe adagoljanak. Erről hosszú, kampós vasakkal győződtek meg. Amikor az utolsó részlet is megolvadt, próbát vettek, amelyet 8-10 mm-es négyzetté kovácsoltak, beedzették, és megkísérelték eltörni. Ha nagyon kemény volt, reszelővel azonosították. E próba alapján, ha az adagot keménynek találták, akkor újabb hulladék, ha lágynak, akkor tükrösvas adagolása következett. Majd a csapolás és az öntés került sorra. A csapolás a nagyolvasztókhoz hasonló módon történt. Az olvasztár hosszú rúd segítségével kiszúrta a csapolónyílást, és az acél a csatornán keresztül a kokillába folyt. Amikor megtelt, új rudat szúrt a csapolónyílásba, amellyel a kifolyást elállította. Eközben az ingotszekeret továbbították, és így a következő kokilla került a csatornához. Az eljárás folyt tovább, amíg az acél ki nem ürült a kemencéből. A kettős csapolócsatornára azért volt szükség, mert a keletkező cserepektől a csatorna hamar bedagadt, és ekkor a másik szárnyát használták. Hasonló módon történt az acélöntvények öntése is. Ez a mód nagy bátorságot, ügyességet igényelt a kezelőszemélyzettől. Előfordult az is, hogy a csapolónyílás oly módon bővült ki, hogy a szúró-stanga nem tudta megfogni az acélt; ilyenkor az az ingotárokba folyt.