Boros Árpád: Események és tények a diósgyőri kohászat életéből 1770-2003 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 14. (Miskolc, 2004)

Utószó

Utószó A könyvet végigolvasva, csapongó gondolatokkal telítődik az em­ber. Mennyi szép sikeres történet és még több dráma! Tervek, építé­sek, ünnepélyes gyáravatások, vezetők kinevezése, elbocsátások, több esetben tömeges létszámcsökkentés. A korai gyártörténet gyorsan eljut az 1970-es, 1980-as évekhez. A gyár dolgozói ünneplik az évi egymillió tonnát meghaladó acélterme­lést, új jelentős korszerűsítésbe kezdenek, épül az új korszerű Kombi­nált Acélmű. Minden nagyon szépnek látszik, közel húszezer ember­nek ad munkát a gyár. Sajnos a dráma jelei már mutatkoznak: acélipari válság, tragikus vezetői elhalálozások, állandó, majd drasztikus lét­számleépítés. Az 1980-as évek végén nő a kilátástalanság, a gyár el­adósodik, a privatizálások csak rontanak a helyzeten. A felszámolások, reorganizációk sem segítenek. A valamikor közel húszezer dolgozót foglalkoztató gyáróriásban napjainkig alig kétezer dolgozó maradt. Ezek sorsa is bizonytalan. Közben emberek küzdelmes életét lehetne felidézni, egy-egy köny­vet írni sorsukról. Kis reménysugár már világít, a gyárban még készül az acél. A tör­ténet végét csak sejteni lehet. Ajánlom a könyvet összefoglalóként valamennyi volt kohász mun­katársnak és a gyárral szimpatizáló minden Tisztelt Olvasónak. A szerzőt dicséri, hogy vállalkozott egy visszafejlődő gyár törté­netének megírására, talán ő az egyedüli a lelkes kohászok közül, aki még ezt látta, átélte és lejegyezte. Joósz Gábor oki. gépészmérnök a BORSODFERR Rt. nyugalmazott vezérigazgatója

Next

/
Oldalképek
Tartalom