Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1920-2005 -Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 13. (Miskolc, 2006)

Visszaemlékezések, szakmai értékelések, elemzések

Cll Hengerde, vezetője Hermann Lajos gyárigazgató helyettes. (A Finomhengermű vezetője Grillusz Alfréd)

C12 Nagykovácsműhely, vezetője Petrik Ottó

C13 Gépműhely, vezetője Molnár József

C14 Üzemi Iroda, vezetője Árkos Frigyes (A zólyombrézói zsidó fényképész fia. Kiváló szervező. Személye révén az Üzemi Iroda fontossága évről-évre nőtt)

C 15 Vegyműhely, - így hívták a Laboratóriumot (Vezetője Vietorisz József, szintén kiváló szakember hírében állott)

C16 Generátor, vezetője Takács Mihály

C17 Nagyolvasztó, vezetője Patzier Albert (Dédunokája Michael Patzier neves selmeci bányásztanárnak, aki ott a 18. század végén tevékenykedett.)

C18 Iskola, vezetője Szilvay János iskolaigazgató.

Ilyenformán nézett ki a Diósgyári Vasgyár szervezeti felépítése 1934-ben, amikor odakerültem. Emlékezetből állítottam össze, de a felsorolás nem teljes, mert például a téglagyár kimaradt belőle. Nem emlékszem már rá, hogy valamelyik másik szervezeti egységhez tartozott-e, avagy önálló száma volt. Pedig még a vezetőjére, a rokonszenves fiatal mérnökre, Bieber Gyurkára is emlékszem.

Fenti felsoroláshoz két megjegyzést kell fűznöm:

1.1 A magyarosított neveket azért tettem zárójelbe, mert az illető személyeket én még eredeti, idegen nevükön ismertem meg, régi nevük jobban a toliamra jön. Diósgyőri tartózkodásom második évében jött a nagy magyarosítási hullám, aminek eredménye fenti névsorban is tükröződik. Hangsúlyozom, hogy a névmagyarosítás teljesen önkéntesen ment, semmiféle „nyomást” nem alkalmaztak. Szorgalmasan böngészték a titkárságban rendelkezésükre álló jó magyar nevek jegyzékét, bár ha nem is mindig vették figyelembe. Aki magyarosított, az biztos, hogy őszinte sorsközösséget vállalt a magyarsággal, szívében már korábban az volt.

2.1 Az a néhány dicsérő jelző, ami a felsorolásban a vezetők neve után itt-ott olvasható, korántsem jelenti azt, mintha azok, akiknek a neve után nem áll semmi, nem lettek volna egytől-egyig kiváló szakemberek. Pusztán a véletlenen múlt, hogy éppen ezekkel kapcsolatban emlékeztem vissza dicséretekre.

Itt kell elmondanom, hogy a gyár mérnökeinek javarésze a Selmecbányái Akadémiáról került ki. Ott szerezték bányász- vagy kohász okleveleiket, és magukkal hozták selmeci összetartás szellemét. A gépészmérnökök és vegyészmérnökök ugyan Budapesten végeztek, de a hangadók a selmeciek voltak. Úgy beszéltek Selmecbányáról, mint egy szent helyről, mint minden bányász és kohász tudomány „Mekkájáról”. Selmeci szellem lengte át az egész gyárüzemet.

Lengedezett ott sajnos egy másik szellő is, a kasztszellem rosszillatú szellője. Nem tudom, ezt is Selmecnek tulajdonítsam-e, avagy Selmecnek és a budapesti Műszaki Egyetemnek egyaránt, de tény, hogy ez az elkülönülés a társadalmi érintkezés légkörét megmérgezte. A Hungária Magyar Technikusok báljára tisztviselő vagy munkás nem kaphatott meghívót, a tisztviselőkére és felsőipariskolát végzettekére a munkásokat nem hívták meg.

Egyik osztály lenézte a másikat. Egy mérnök méltóságán alulinak tartotta egy nem-mérnökkel tegeződni. Diósgyőrben a „Tiszti Kaszinóba” egy munkás nem tehette be a lábát. Azoknak külön egyesületük volt. A gyári étteremben külön asztalnál étkeztek a mérnökök és külön a tisztviselők és felsőipariskolások (Egy munkásnak eszébe sem jutott az étterembe felmenni). De még a moziban is külön ültek a mérnökök, tisztviselők, munkások.

219