Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. (Miskolc, 2003)

További fáradhatatlan tevékenységét az általános közhaszon növelésére fordította, miért a Heves és Borsod vármegyék bányamesterévé nevezték ki jutalmul. Ettől a magas kegytől sarkallva nem törődött többé a gondokkal, saját vagyonát nem kímélve, éjt nappallá téve fáradozott és életveszélynek is kitéve magát, Heves vármegyében, Gyöngyöstől nem messze ezüstöt, rezet, ólmot és timsót, ezenkívül Borsod vármegyében vasércet fedezett fel. Ezekkel az állandó kutatásokkal eredeti foglalkozását teljesen elhanyagolta s körülbelül 50.000 forint értékű vagyonát a közjólét céljaira feláldozta, amihez még végső célja elérése érdekében, a magas kincstártól 16.000 aranyat és magánszemélyektől további 8.000 aranyat kölcsönvett. Magántartozásai 30 év alatt 22.000 aranyra emelkedtek. Nagy terveinek meghiúsulását, valamint a felfedezett bányakincsek feledésbe temettetését elkerülendő, a végszükség arra kényszerítette, hogy minden általa feltárt bányát a kincstár részre ajánljon fel egészen lényegtelen 9.000 arany ellenszolgáltatás ellenében. Jutalmul ezért a bányászatban nyert alkalmazást megfelelő díjazás mellett. 1770. február 23-án kérésének megfelelően megkapta a részére járó quótát és az előállítandó vas értékéhez képest 1500 forintnyi anticipációt engedélyeztek. 1770. december 28-án ennek a kb. évi 90.000 forintot jövedelmező vasműnek bizonyos feltételek mellett való átadását is jóváhagyták. A sok fáradságos szolgálatra való tekintettel és az általa feltalált járatok és lelőhelyek tekintetbevételével a Borsod megyében található upponyi vasércbánya vezetőjének, tényleges cs. és k. tisztviselői jelleggel alkalmazták. E beosztásában célja az volt, hogy az általa feltalált bányák fenntartását biztosítsa és azokat virágzóvá tegye. A gyakorlati tapasztalat igazolta, hogy a haza és a legmagasabb kincstár részére milyen haszon származott az általa és családja által feltárt lelőhelyekből. Az azelőtt vadállatokkal teli vidéket a diósgyőri gyár megalapításával igen kellemes tartózkodási- és a mindenfelé épített utakkal a leghasznosabb kereskedelmi hellyé alakította át. Azonban, mint minden előbbi, a hámormű is a feltaláló részére hátrányossá változott. Az előleggel ellátott felbérelt munkások elhagyták ugyanúgy, mint a gazdagsága idején barátságot színlelő emberek is. Mindez elkeserítette az alapító rövid életét, s hozzájárult hátramaradott árváinak szomorú életéhez. Ennek a hazájáért, valamint a legmagasabb kincstár javára mindent feláldozó szerencsétlen apának lettem az árvája ötödik életévemben 1779-ben, mikor a virágzó jólétnek az emlékén kívül semmit sem örököltem. Anyámnak szomorú sorsát enyhítendő, 14 éves koromban a selmeci bányászati akadémiáiba felvételemet kértem, hol azt 1793-ban 180 forintos ösztöndíjjal elvégeztem. Az akkor két éves tanfolyamnak a befejezése után a stájerországi, karintiai és a krajnai vas- és acélművek kincstári költségen való bejárása után 1798-ban Rhónitzon, az ottani vasműveknél nyertem alkalmazást, 1799-ben az itteni diósgyőri műnél, mint manipulánst alkalmaztak. Ebben a beosztásomban alkalmam nyílt az apám által alkotott művet tökéletesíteni. Igen célszerű gyártást vezettem be és nagy gondot fordítottam az acélnak ebben a műben való előállítására. Szerencsém is volt. A karintiai és stájerországi acéllal egyenértékű acélt tudtam előállítani. Ezért hivatalos dicséret mellett vas-