Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. (Miskolc, 2003)

532. Az állami vasgyárak bajai (részlet) Többször felvetették már a kérdést, nem lenne-e helyesebb az állami vasműveket magánkézbe adni; a kormány nyilatkozata azonban mindig az volt, hogy oly jól jövedelmező üzemekről a magyar állam nem mondhat le. El kell ismerni, hogy a legújabb időkig sikerült a gyárak igazgatóságának egy nem is nagyon komplikált üzleti metódussal és könyvelési fogásokkal kormányainkat a jövedelmezőség téves hitébe beleringatni. E szellemes manipulációkról kívánjuk a jótékony homályt előidéző leplet leemelni s föltárni ama tátongó sebeket, melyek a magyar gépipar fejlődését megakasztják. Az államipar legnagyobb baja a mérnök-nemzetgazda előtt, hogy az ily iparban a tehetséges műszaki munkaerők nem tudnak érvényesülni. A gyárak élén álló igazgató nem a maga tehetségéből fölvergődött, hanem olyan egyén, ki protekció által kerül fontos pozíciójába. Az ilyen nem tudja a jó munkaerőket sem kiválasztani, sem méltányolni; de emellett még érdekében sem áll azt tenni, mert fizetése egyformán kijár és a tiszta jövedelemből kapott jutalom is, mint mindjárt látni fogjuk, a gyárüzem jó vagy rossz mivoltával összefüggésbe nincsen. Állami vasgyáraink majdnem teljesen a magyar államvasutakból élnek, mert gyártmányai túlnyomó részének ez a fogyasztója. így nevezetesen vasúti sínekkel, váltókkal, keresztezésekkel és mozdonyokkal valósággal elárasztják a vasgyárak az államvasutakat. El van rendelve, hogy a MÁV e szükségleteit az állami műveknél tartozik beszerezni. Mit csinálnak most már a művek? E rendelet alapján áruiknak oly magas árat szabnak, hogy széles határok közt mozgó tetszés szerinti tiszta jövedelmet mutathassanak ki, ha még oly rosszul és drágán termelnek is. így történhetett meg, hogy a gyenge vezetés alatt álló, technikailag teljesen versenyképtelen állami vasgyárak fényes üzleti eredmények zárlatával vezették félre a kormányt és a publikumot. Mi célja lenne most már ily körülmények közt a vasgyárak élén álló igazgatónak, hogy üzemei versenyképessé tételén törje magát, ami nemcsak kellemetlen, hanem nagy szakképzettséget igénylő fáradságos munka is lenne? De mint föntebb mondtuk, már ott van az alaphiba, hogy a protekció folytán kellő szakképzettséggel nem bíró egyének kerülnek a gyárak élére, kik még ha akarnák is, egy hajszálnyival sem tudják az üzemet javítani. Az eredmény nem is késik a magyar közgazdaságot, különösen a gépiparunkat romboló hatásban. Nézzünk csak egy-két pregnáns vonást. A MAV a volt osztrák-magyar vonalak kivételével mindenütt a diósgyőri vases acélgyár készítette síneket, váltókat és keresztezéseket tartozik fektetni, ámde ezek a túl magas beszerzési ár dacára oly silány anyagból állanak, hogy átlagosan körülbelül csak hat-nyolc, vagy talán csak tizedrész annyi ideig tartanak, mint például az osztrák acélgyárakból sokkal olcsóbban beszerezhető ilynemű cikkek. A resicai magyar acél is hasonlíthatatlanul jobb a diósgyőrinél. A fennforgó baj nem a gyártásnál felhasznált anyagok rosszaságában van, hanem a helyes gyártás által igényelt szakképzettség hiányában. Ez a megölője az állami gyáraknak és minden állami üzemnek; a kiváló szakképzettség hiánya. Ide vezet a tehetségek érvényesülésének legnagyobb ellensége: a protekció.... Vö. 565. Pesti Napló 1902. dec. 14. 342.