Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. (Miskolc, 2003)

411. Hová lett a pezsgő élet? (A diósgyőri hámor tizenkét év óta Borsod megyében) Borsod 1879. év 35. sz. Az ember, ki koszorús költőnk Tompa Mihály szerint most se jobb, maradt a régi, hajdan állatbőrben, ma bársonyban, egymást mint a vadállat marja és tépi önhiúságának és haszonvágyának áldozva, sokszor családokat, községeket, gyönyörű vidékeket, tájakat tesz éktelenné, lakhatatlanná modern szédelgéseivel. Nyomában romok, szétzúzott emlékek hevernek, kiéhezett unokák keserves hangjai hozzák rezgésbe a hullámzó léget, még oly helyeken is, melyek a természettől vannak kiválólag alkotva a boldogító munkásságra, a megélhetésre, a hasznos és jótékony erők czélszerű alkalmazására. Midőn az embert ily oldalról fogják fel, s terjeszkedik a nyilvánosság elé szédelgéseivel, s próbálgatásaival, okot szolgáltat erre azon sajnos körülmény és szomorú kép, mellyel a természettől gondosan megáldott édes hazánk némely vidékein az állami próbálgató rendszer szomorú következményeivel s gondatlanságaival találkozunk. A kép, mely bennünket 12 év múlva sötét rémítő árnyaival meglepett, Borsod megyében, Miskolcztól északnyugatra egy és félórányira esik - a diósgyőri Hámor község és annak környéke. Lombos fáktól koszorúzott bérczei jól lehet nem nyúlnak oly magasra, mint Helvetia hótakart tetői, de a ki mégis az árnyas bikkségtől környezett, zöld, illatos növényekkel borított élenydús völgy ölébe jut, hálás érzelmek támadnak szívében, lélekemelő gondolatok agyában, melyek a teremtői erőt fenségében tüntetik elő; és szemléleténél azon eszmének ad kifejezést, mint lánglelkű lyrai költőnk Petőfi ott jártában, hogy „ha az úr Isten paradicsomot teremtett, szebb helyre nem teremthette." A gondviselés által alkotott ezen szép természeti tájkép máig is fennáll. De ezen képről a modern újítók és tervezők letörlették, lemarczangolták szentségtelen kezeikkel azon jellemző vonásokat, melyekkel azt a kiváló szeretettel, ihlettel megáldott ősök ellátták, mint a természet megragadó helyét, szépségét, s jótékony forrását. Létre hozták e kies völgy ölén a szorgalmat, a munkát, a vallásosságot, a tiszta erkölcsöt, melyek áldást hoznak az egyesekre, a családokra, a vidékre, s a társadalomra. Hová lett e kies völgy öléből a pezsgő élet, a vidám arcz, melynek a munka, az emberi életnek áldása nyújtá az életet jelentő pírt. Hová lettek a munkás kezek, melyek kalapács ütéseit s műveleteit a szakértők, vendégek csoportjai, a gyermekek kíváncsi rajai oly érdekeltséggel, odaadással hallgatták, szemlélgették. Hová lettek a füstölgő s szikrázó kémények, melyek mint lobogó fény világíták meg éjjelenként a békés völgy ölét, jelt adva hirdetve mintegy, hogy az emberi erő, még a nap lehanyatlásával sem fáradt el életadó munkában, s műveleteiben? Hová lettek a völgy hosszú során alkotott szilárd vasöntödék, műhelyek az időszerint mintaszerű példányai; Hová lettek a Hámor felső részén két ágra oszló völgyekből a természet által önként adott vízerő vezetésére szolgáló csatornák? Hová lettek a fénytől környezett állami tiszti lakok ékességei, méltóságai, me-