Porkoláb László: Források Diósgyőr-Vasgyár történetéhez 1770-1919 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 12. (Miskolc, 2003)

lapos, mint a régi olvasztókban, így az anyagoszlop levonulása nem volt túlzottan a falazat mentén visszatartva. A régebbi olvasztókban a helytelen kiképzés miatt sok járatzavar volt. Öszszehasonlítva a mai diósgyőri III. számú nagyolvasztó profillal, amelynél már a szovjet tapasztalatok minden előnye e tekintetben megtalálható, meglepő, menynyire eltalálták elődeink az aknaszöget. Természetesen a medence átmérő viszonya a poha átmérőhöz már jelentősen más és ez indokolt is. A faszén használatát mai kohászok csak irigyelhetnők elődeinktől, ha nem olyan mennyiségű nyersvas termelése volna a feladatunk, melynek valóban „nagyolvasztókkal", a 100 évvel ezelőttieknél 40-100-szorosan nagyobb kemencékkel tudunk csak megfelelni. Az ilyen nagyolvasztók magasságával együttjáró anyagoszlop-nyomás és morzsoló hatásnak pedig a faszén már nem tud ellenállni. A faszén előnyei közé kell sorolni, hogy kén csak nyomokban fordul benne elő. Ezzel el is jutottunk oda, hogy a salakvezetést az újmassai nagyolvasztóra kiértékeljük. A salakhányóból előkerült darabok mutatják, hogy faszenes olvasztókrajellegzetes savanyú salakkal dolgoztak. A salakelemzés %-ban a következő: SiC-2 53,64 MgO 6,12 AI2O3 10,10 FeO 1,53 CaO 18,59 MnO 9,91 A savas és bázisos oxidok aránya tehát közel 2:1-hez, azaz biszilikát jellegű. A biszilikát salak használata indokolt volt. Akkoriban a levegőt még előmelegíteni nem tudták. Neilson, Beaumont csak 1828-ban jelentkezett szabadalmával és Magyarországon 1837-ben Stracenán és Rohnitzon helyeztek üzembe először léghevítőket. így tehát Ujmassán is csak hidegszéllel dolgoztak, az elméleti égés hőmérséklet 1580 °C lehetett. A medencében jelentkező valóságos hőmérséklet tehát 1300-1350 °C körül volt. Ilyen hőmérséklethez keresniük kellett a legalacsonyabb olvadáspontú salakösszetételt, elfogadható viszkozitás mellett, hogy ki is folyjon a medencéből. E két követelményt nehéz volt összeegyeztetni és sok tapasztalat kellett a kielégítéshez. A nagyolvasztóprofil aránylag szűk torkot mutat. Ennek az volt az előnye, hogy a kézi lapátos vagy talicskás-adagoláskor az adagoló gondosan eloszthatta a torok síkjában az anyagokat. A kohómester a torokláng elhelyezkedésén, alakján, színén keresztül tapasztalatból tudta, hogy az anyaglevonulás, eloszlás milyen, hogy változik a hőállapot és utasítást tudott adni a feladóknak a mikénti rakásra. Pl. az egyik fogás volt a faszén egyenletes felterítése után az ércadag felét gyűrűben a torok fala mentén rakni, másik felét elteríteni az egész keresztmetszetben. Ezzel a kerületi járatot igyekeztek leküzdeni. Ne felejtsük el, hogy műszereik nem voltak. Vizuális benyomások, színek és jelenségek alapján kellett irányítaniuk. A torokláng figyelése mellett - mint még ma is - a formát figyelték. Jó járású volt a nagyolvasztó a kohász szabály szerint, ha a forma este „világos volt, mint a hold". Ilyenkor a mester lefeküdhetett pihenni és csak a nagyolvasztó torkán elhelyezett, az adag beadását jelző kis harang kondítását számolta. Ezenkívül figyelték a vas folyását, színét, szikrázását és a salak színét és folyását. A formán keresztül beszúrt vasrúd igen fontos „műszer" volt a medence hőmérséklet viszonyainak ellenőrzésére.