Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A Martin-acélmű rekonstrukciója az első hároméves terv (1947-1949) és az első ötéves terv (1950-1954) időszakában

még néhány munkatársuk kb. 2 hónapon keresztül Budapesten dolgoztak, mivel a terveket munka közben kellett összehangolni, csatlakoztatni a Kohászati Tervező Intézetben készülő egyéb szaktervi anyagokkal. Ott viszont egyáltalán nem volt olyan szakember, aki valaha Martin-kemence tervezésben részt vett volna. Természetesen el is készültek a tervek nemcsak időben, hanem olyan ütemezésben, amely biztosította a főleg vasszerkezeti és tűzállóanyag megrendelések kiadását. Ebben állandó kapcsolatban voltak Hargitai Lászlóval a nem új DIKOB-os, hanem régi acélműi beruházó, nagybányai végzettségű kohótechnikussal, - aki az egész rekonstrukciós beruházási folyamat műszaki-gazdasági ügyintézését kézben tartotta, s ezzel mindenkori főnökeinek legnagyobb biztosítékot jelentő munkatársa, helyettese volt. Én pedig csodálatosan megtisztelő, egyben életveszélyes feladatot kaptam az előttünk álló rohammunkában, a 3. sz. kemence építésében. Az építkezés üzemi összekötője lehettem, akinek feladata, hogy az üzem maximálisan segítse az építkezést, az pedig legkevésbé zavarja a termelést. Tehát minél több darut és helyet adni az építkezésnek, amelyekből az adott helyzetben a legkevesebb volt, de azért annyit, hogy ez ne nagyon hiányozzon az üzemnek a messze teljesíthetetlen terv teljesítéséhez. Ha engem akár az üzem vezetői, dolgozói, akár a beruházók, vagy a kivitelezők a „tényleges státusom" szerint - mint a leváltott gyárrészlegvezetőt - kezelnek, bármikor lehetett volna akadályozásnak, netán szabotázsnak tekinteni ténykedésemet. Ha nem mindenki barátjának tekintett volna. így mindig csendes szóval, ész-érvekkel tudtam közöttük az egyetértést elérni. S a munka fergetegesen haladt. A Martin-rekonstrukciónak ez a kemenceépítés volt az a beruházása, amely a legnagyobb állami és párttámogatást kapta. Ennél voltak tárcaközi értekezletek Vas Zoltán vezetésével és megszokott átütő érvényű határozatokkal. Egyértelmű, hogy a résztvevő vállalatok vezetőinek sokszor kellett megjelenni a helyszínen, s nem igen mertek volna bármit nem teljesíteni. Az építkezés külön koordináló párttitkárt kapott, s a mindennapi operatív értekezletek az ő szobájában zajlottak. Egy alkalommal a megbeszélés alatt hívták az igazgatóságra „K" telefonhoz. Átszellemült arccal jött vissza: „Elvtársak, holnap Rákosi elvtárs meglátogatja az építkezést!" S itt volt, lement a 10-15 m mélységben lévő alapozási munkákhoz, ahol akkor már leginkább 500-600 nehéz, főleg politikai rab nyüzsgött. Ezek a rabok nagyon szívesen dolgoztak itt. Nagyon jó elhelyezést alakítottak ki nekik a Magnéziumgyár épületében, melynek berendezéseit elvitték a szovjet jóvátételre. 12 órát dolgoztak, - előtte reggelit, délben ebédet, a munka végén vacsorát kaptak mindenből dupla adagot, mint mások az üzemi konyhán. Napközben a vízhordó lányok kannáiban nemcsak tiszta víz, de tea, kávé, tej vagy a kohászok védőitala: szénsavas sós víz is volt. Kenyeret bármikor korlátlanul kaptak.