Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A háborús károk helyreállítása, a termelés újraindítása és felfuttatása (1944-1947)

sonló volt a vélemény a Rima-bányáinál is Ózdon és Salgótarjánban. Egy borzalmas bányaszerencsétlenség, - mely a perecesi Gränzenstein alagútban történt - határozott összefüggésbe hozható ezzel az átszervezéssel. 1947. május 2-án este 10 és 11 óra között, amikor a délutános műszak dolgozóit és a széntermelést hazaszállító - 13 szenes és 9 személykocsiból álló - szerelvény egyik kocsijának abroncskarimája letört, az kimozdította az alagút biztosító támaszát. A beömlő homok egy személyszállító kocsit teljesen, egy másikat félig betemetett. 11 bányász vesztette életét. Az egész telep ébren volt ezen az éjszakán. A bányászok, a tűzoltók, a vasutasok a mentésen dolgoztak, a családtagok kétségbeesve várták, kiket hoznak ki élve - vagy halva. Kilencen voltak közülük perecesiek, akiket néhány nap múlva nagy-nagy részvéttel temettek el, magas szintű állami vezetők búcsúztatásával. Sírjaik egymás mellett sorakoznak a perecesi temetőben, emléküket pedig a tárna volt bejáratánál - az iskola mellett - egy bányász szobor őrzi. Két halottat a saját falujába szállítottak, ott temették el őket. 1947. január l-ig az alagút, a vasúti pálya és a rajta közlekedő szerelvények egyértelműen a Diósgyőri Vas- és Acélgyár felügyelete, egyben felelőssége alatt működött. Az átszervezés folytán az alagút a bányáé, a pálya a MAV-é lett, a speciális vasúti kocsik és mozdonyok a gyárnál maradtak. Az, hogy rengeteg vizsgálat után senkit sem büntettek meg, azt bizonyítja, hogy nem tudták a felelősséget megállapítani. Egyébként más területeken is érintették a gyárat a szovjet iparszerkezetet utánzó szakosított átszervezések. így alapítottak egy országos „Fa- és Fémmintakészítő Vállalatot", melynek telephelye Miskolcon, a Sajó-parton lett volna. Egy budapesti igazgató mellett tulajdonképpen diósgyőri szakemberek végezték az érdemi munkát amellett, hogy a saját feladatukat is ellátták Diósgyőrben. Az üzem épült, a terv feladása után ebből lett a Miskolci Fonoda, a már beszerzett gépek a vasgyárba kerültek. A tűzállótéglagyárunk többször volt önálló vállalat, s időlegesen, majd véglegesen visszatért a gyár kötelékébe. Vezetői mindig diósgyőri emberek voltak. Kemenceépítő üzemünk a Vaskohászati Kemenceépítő Vállalatnak lett a törzsgárdája. Vezetője Selmeczi Béla kapta a megbízást ennek az országos vállalatnak a megszervezésére. Egy rövid időre ez a szervezet is viszszatért, de később nagyon ütőképes - vasszerkezeti üzemmel és tervező részleggel is rendelkező - vállalat lett, Kohászati Gyárépítő Vállalat néven. Természetesen a nagy kohászati üzemekben erős kirendeltségük maradt. A MAVAG összefogó vezérigazgatóságának megszűnése után gyárai nevükben azért sokáig őrizték ennek emlékét, emblémáját, a szárnyas kerék egyszerűsített változatát gyakorlatilag megtartották. Az eredeti emblémában a kör felső és alsó vonalát követő feliratok között a turulmadár szárnyai túlnyúlnak a kerületen. Az egyszerű vonalú változatban a körön belül helyezkednek el a kiterjesztett szárnyak. Ezt egyébként gyakran alkalmazták az acéltermék bélyegzésére is.