Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1968-1988 között

helyzetét — továbbösztönözték a tőkés export túlteljesítést azzal, hogy a vállalatvezetőket félmillió Ft-os prémiumokkal jutalmazták. Ezzel - különösen a létbizonytalanságban élő borsodi kohászati dolgozók tömegeiben - kegyetlen morális kárt okoztak. A megrendült helyzetben egymást követték a vizsgálatok, külföldi szakértői és miniszteri biztosi koncepciók, szervezetiváltozás próbálkozások. Állami határozatok és szervezési próbálkozások az alapvertikuma kohászati üzemekkel Az előző fejezetekben áttekintettük a vasgyárak berendezéseinek, technológiáinak és termelésének fejlődését a közelmúlt évtizedeiben. Láthattuk, hogy nagyon sok hiányosság, korszerűtlenség felszámolása az 1980-as évek közepéig sem történhetett meg. Az egyes elavult gyártástechnológiák okozta szorítást fokozták a kedvezőtlenül alakuló piaci körülmények és a belső gazdasági nehézségekből a vaskohászati vállalatokra is háruló többletterhek. Az utóbbi években eddigi történetének legnehezebb megpróbáltatásai érik a magyar vaskohóipart. Az anyag- és energiaárak növekedése, az exportárak csökkenése, a korábban felvett hitelek kamatai mind közrejátszottak abban, hogy teljes vertikumú vállalatok veszteségesek lettek és 1986-ban már működőképességük is veszélyben forgott. Az állam viszont sem a belső anyagellátás, sem a devizabevétel miatt nem nélkülözhette e gyárak termékeit, ezért a kormány hozzájárult 5 milliárd Ft kamat és 17 milliárd Ft tartozás elengedéséhez, illetve egy részének járadékká való átalakításához. A rászoruló két borsodi gyárat még további kölcsönökkel is segítette. A kormány kilátásba helyzete, hogy a vaskohászat konvertibilis exportjának támogatását 1987-ben átmenetileg megnöveli a 2%-nyi nyereség szintjéig. Néhány hónap múlva ennek visszavonására kényszerült: 1987-ben nemhogy növelte volna, hanem több százmillió forinttal csökkentette a vaskohászati exportra tervezett támogatás öszszegét. Ennek következményei főleg Diósgyőr és Ózd gazdálkodásában okoztak gondot, hiszen dolláronként 10 Ft körüli veszteség érte őket a korábbi támogatáshoz képest. A 9 borsodi hengersor termelésének egyharmada, összesen 350 ezer tonna, 70 millió dollár értékű termék ment tőkés exportra. A feszültséget a kormány azzal igyekezett feloldani, hogy engedélyezte az ún. dollárbörzét, s az Ipari Szövetkezetek Országos Tanácsa 46,5 millió dollárt vásárolt még a két borsodi vasgyártól magasabb áron A= 78,Ft-ért. Ez átmenetileg enyhítette a két gyár gondjait, de fejlesztési forrásuk ebből nem képződött. 1988-ban élessé vált a „hogyan tovább" koncepciógyártás és vitatás. Alapvető motívum volt az évtizedek óta vallott elv, hogy a magyar kohászat