Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A régió vasgyárainak és a magyarországi vasgyárak fejlődése 1956-1968 között

Az LKM szempontjából azért célszerű a termelés felfutását áttekinteni, mert ez nagyszerű példája annak, hogy a korábban beruházott termelőegységek tényleges szakmai birtokba vétele, az üzemeltetés és üzemszervezés gyakorlata milyen biztonságos eredményjavulásra vezet. A kimutatásban azért utalunk vissza az 1955. évi termelési adatokra, mert tulajdonképpen akkor ugyanazzal az állóeszköz-állománnyal, felszereltséggel rendelkeztek az LKM alapvertikuma üzemei, mint 1960-ban. (ezer tonnában) Termék 1955. 1958. 1959. 1960. Nyers vas 366 399 423 435 Acél 571 577 632 699 Hengereltáru 334 466 525 542 A hengereltáru termelés vonatkozásában tulajdonképpen az új középhengermű, a Schloemann-sor felfuttatása történt meg normális ütemben. A nagyolvasztó teljesítménye önmagában is szépen növekedett, de további jelentős előrelépést jelentett az érczsugorító mű létesítése. Az 1953-ban leállított sajókeresztúri ércelőkészítőmü beruházója az LKM volt, s a már beérkezett berendezésekből saját tervezésű üzembe építettek be egy 50 m

2-es zsugorítószalagot. 1959-ben már 203 ezer tonnát, 1960-ban 336 ezer tonna zsugorított ércet használhatott fel a nagyolvasztó. Ez is hozzájárult a 19%-os javuláshoz. Legnagyobb elismerés a Martin-acélmű kollektíváját illeti, hiszen ezekben az években elérték azt a bűvös, vagy korábban kárhozatos 50 ezer tonnás havi termelési szintet, mely az 1951-1953 közötti rekonstrukció idején több acélműi vezetőség meghurcoltatását idézte elő. S ezt a 29%-os termelésfelfutást sikerélményekkel teli jó hangulatban érték el. Közben persze sok érdemleges szakmai problémát kellett előrevinni, megoldani, különösen a kemencék tüzelési rendszerének állandó fejlesztése terén. Az eredetileg generátor háztüzelésre épített kemencéket előbb pakurára, majd földgázra kellett átállítani. Ehhez sok konstrukciós változtatás kellett mind az égők, mind a kemenceszerkezetek terén, amit az üzemi szakemberek, vállalati és külső kemencetervezők és tüzeléstechnikusok nagyszerű együttműködése zökkenőmentesen, állandóan növekvő - minőségileg és gazdaságilag is javuló termelés mellett végeztek el. Nem kis feladatot jelentett a korábban legszűkebb keresztmetszetnek tekintett öntőcsarnok fogadóképességét a növekvő termelésre alkalmassá tenni, ugyanazokkal a berendezésekkel, de a szervezési és technológiai fegyelem magas szintre emelésével. Ózdon a második hároméves terv időszakában meglehetősen stabilizálódott szinten folyt a termelés, a hengereltáru termelést még növelni is sikerült, mintegy 20 ezer tonnával, kb. 5%-kal. A nyersvasgyártásra és acélgyártásra azonban 1960-ban már kihatott az az óriási munka, amit a Martin-acélmű rekonstrukciója je-