Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)

A kohászattörténeti Szerkesztő Bizottság kérdései és Baán István válaszai az 1949-1956. közötti időszakról, iparfejlesztésről, iparpolitikáról

kák, hogy elkerülhetetlenek voltak a meglepetések. Gondoljunk csak arra, hogy a Dunai Vasmű létesítésére vonatkozó 1949. év végi döntés előtt néhány héttel még vitatott volt, hogy Mohácsra, vagy Pentelére telepítik-e A Lőrinci Hengermű telepítési helyét 1949. április végén tekintették meg először, s 1950 júniusában már üzemben volt. Diósgyőrben üzem közbeni építéssel járó rengeteg provizórium, kiváltás szükségessége sok esetben csak a régi berendezések leállítása után, a bontási és földmunkák közben derült ki, s akkor lehetett elkezdeni gondolkodni a megoldás módján. Jellemző példa volt, hogy a 180 tonnás kemence feletti térségben mintegy 45 m-es szakaszon egy kiváltótartóra volt átterhelve (télen, hónapokig, éppen a kohócsarnok leszakadása utáni időben) a 3 csarnok teljes szerkezete, s ezzel kapcsolatban 2 hónap alatt 2 hatalmas dosszié telt meg a tervezők, a külső szakértők és a főépítésvezetőség vitáinak jegyzőkönyveivel. Hát mindez pénzben is került. Többletmunkák, további berendezések, vagy közlekedési eszközök és útvonalak megvalósítása is nem ritkán szükségessé vált. Köztudott, hogy abban az időben a termelés volt fetisizálva, s ha valami még szükséges volt hozzá, a pénz nem lehetett akadály. Még egy dolgot meg kell említeni, ha egyáltalán pénzügyekről beszélünk. Én a legvadabb tempójú 2 évet, mint beruházó dolgoztam végig, de sem engem, sem kollégáimat soha senki meg nem kérdezett, mennyi pénzt költöttünk valamire. Azzal senki nem törődött. Egyfajta pénz érdekelt bennünket, beruházási vezetőket, hogy mennyi prémiumkeret állt rendelkezésünkre, amit kézből, azonnal kifizethettünk a helyszíni dolgozóknak, vagy a gyárakban, ahol elakadt valami gyártás. Annak érdekében is igyekeztünk eljárni, hogy a kivitelező vállalatok építésvezetői is minél több ilyen lehetőséget kapjanak. A bekerülési költségek számontartása csak a tervek és készültségek nyilvántartása miatt volt fontos, ezt azonban néhány jó hivatali dolgozó elvégezte. Kérdés: Történtek-e kísérletek arra, hogy az új kohászati létesítményeket több évi járatás után értékeljék, az elvárásokat és tényleges eredményeket kritikailag egybevessék? Válasz: Az utólagos kiértékelés kezdetben csak a termelésre vonatkozott. Ennek időbeni számonkérésére nem volt lehetőség, mert 1953 után a terveket államilag mérsékelték, egyszerűen nem adtak elegendő alapanyagot. Később ezután minden üzem bőven túlteljesítette az eredeti követelményeket. Igaz, hogy a műszaki feltételek is tovább javultak, elsősorban az intenzívebb tüzelőanyagokra, olajra és földgázra való átállással. Néhány példát mindenesetre megemlíthetünk. A diósgyőri Martin-acélmű rekonstrukciós célkitűzése évi 600.000 t termelés volt. Elérte a 800.000 tonnát is gyakorlatilag ugyanazzal a felszereltséggel. A Közép-hengermű teljesítményét a Schloemann cég évi 230.000 tonnára garantálta. Már több évtizede 300.000 t körül alakult a termelése.