Dobrossy István (szerk.): Baán István emlékkönyv. A Diósgyőri Vas– és Acélgyár (LKM) története 1944-1988 - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 10. (Miskolc, 2001)
A kohászattörténeti Szerkesztő Bizottság kérdései és Baán István válaszai az 1949-1956. közötti időszakról, iparfejlesztésről, iparpolitikáról
már nem mindig helyesen szolgálta, továbbiakban pedig az itthoni beosztásukat nem az ott szerzett tudásuk, hanem egész más szempontok határozták meg. így vannak közöttük, akik ma sincsennek megfelelően kihasználva, s vannak akik képességeikhez képest jóval magasabb és fontosabb beosztásba kerültek. Kérdés: A szakmai iskolatípusok (felsőipariskola, technikum, szakközép) gyakori változtatgatása jelentett-e előnyt a szakmai műveltség és felkészültség terén? Válasz: Az iskolatípusok változtatásai kifejezetten hátrányt jelentenek. Minden iskolatípus követelményrendszere romlott. A technikumok helyett a szakközépiskolák határozott visszalépést jelentenek. Például sehol nem tanítják meg a középiskolásokat rajzolni, sőt rajzot olvasni sem. Az MTH is sokkal kevesebbet ér mint a régi nagyüzemi tanonciskolák. Az is egy merénylet a népművelés ellen, hogy a középiskolák nagyobb része - az értéktelenebb, tulajdonképpen semmire nem képesítő - szakközépiskola, így az egyetemekre is kevesebben kerülnek gimnáziumi érettségivel, következésképpen alacsonyabb az általános műveltség. Kérdés: Vannak-e a magyar vaskohászatnak sajátos nemzeti vonásai, mik azok és érvényesültek-e az 1945-1956. évi fejlesztések során? Válasz: A magyar vaskohászat sajátos nemzeti vonásai nem jelentősek. A nagyon kevés alacsony „Fe"-tartalmú rudabányai érc és a vörösiszap önmagukban nem hasznosíthatók gazdaságosan, csak kiegészítő adalékként szolgálhatnak. Az 1956-ig elhatározott és beindított fejlesztések nem igen keresték a sajátosságokat, hanem egyértelműleg a szovjet alapanyagokra támaszkodó nagyüzemi kohászat kifejlesztését tűzték célul. Talán nemzeti sajátosság lett volna annak elismerése, hogy a korábbi évszázadban kialakult magyar ipar igen heterogén és ezért rendkívül sok minőségi kohászati terméket igényel. Mivel ennek megváltoztatására nem történtek komoly elhatározások, egyidejűleg fokozni kellett volna a minőségi acélgyártás és feldolgozás kisméretű berendezéseit is. Kérdés: 1947 körül több olyan kezdeményezésről olvashatunk, amelyek jelentős fejlesztésnek ígérkeztek (alacsonyaknás kohó, vörösiszap felhasználás, ferromangángyártás, oxigéndúsításos szélbefúvás, duplex-acélgyártás). Ezek miért nem valósultak meg? Válasz: Az 1947 körül felvetett kezdeményezések sorsa - tudomásom szerint - az alábbi: - Alacsonyaknás kohó nem került érdemi betervezésre. A diósgyőri 50 m 3-es „Klárika" nem tekinthető annak, s a nagykohó építése el is söpörte. Vörösiszap hasznosításra a diósgyőri Visnyovszky-féle érctéglagyár épült. Termelékenysége, gazdaságossága nem volt kielégítő. Helyére már 1957-ben egy 50 m 2-es szalagos ércdarabosító épült.
