Dobrossy István (szerk.): Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. (Miskolc, 2001)
Kovács Loránd: A perecesi (Diósgyőr környéki) szénbányászat kialakulása
ÉSZAKMAGYAEORSZÁG AZ UTOLSÓ RIPORT Bezárják a Baross aknát. Elbúcsúzik egy kedves öreg bánya. Két hónapja nem termelnek benne szenet. A csillék kenetlenül, nyikorogva fordulnak ki a lejtakna kapuján. Csillag, a bányaló melankolikus egyhangúsággal fuvarozza kifelé a kábeleket, a csöveket, a trafókat, a faanyagot, a TH-gyűrűket. Elbúcsúztak tőle a bányászok is: átmentek Lyukóba, Perecesre. Csak azok maradtak itt, vagy ötvenen, akik „kirabolják" a berendezéseket, tervszerű visszavonulással beomlasztják a vágatokat, végül ők is búcsút intenek a bányának. A fényképezőgép vakuja is utolsót villan a föld mélyén. Többé nem beszélgetünk itt a vastag fagerendán üldögélve a bányászokkal, mert a Baross-akna megszűnik. Néhány év múlva csak a cserjék és alattuk a romhalmaz emlékeztet majd a kicsi, mégis nagymúltú bányára. S most, midőn utolsó riportunkat készítjük róla, tekintsünk vissza érdekes múltjára. A Baross-akna szervesen összefonódott az egész borsodi bányavidék történetével, s összekapcsolódott sorsa a diósgyőri vasgyár sorsával is. Amióta Varbó, Parasznya és Diósgyőr határában rájöttek a szén hasznosításának lehetőségére, szinte megváltozott a borsodi iparvidék arculata. A Baross-akna több mint ötmillió tonna szenet küldött a vasgyárba, s ezáltal sokszor került fontos politikai események homlokterébe. De nem utolsósorban az egész borsodi szénvidék is az itteni állami szénbányászatnak köszönheti felvirágzását. Sok szakember került ki innen, akik a megye és az ország más részein segítettek újabb szénlelőhelyek felkutatásában, és sokan ugyancsak innen kikerülve segítették a bányaipar szocializálását. Baross-akna romantikus környezetbe települt a festői szépségű Gálya patak völgyében. Itt létesítették az első, gőzszállítógéppel ellátott függőleges aknát Borsodban. A 106 méteres aknából napi 600 tonnás termeléssel hosszú időn át ellátták a vasgyárat, és amikor ez 1938-ban megszűnt két lejtaknával biztosították a termelést. A szenet osztályozva küldték a Pereces felé vezető alagúton át, így mind a Baross-akna, mind az alagút évtizedeken át hűséggel szolgálta a magyar ipart. Születtek itt ragyogó eredmények, s történtek, bizony bányásztragédiák is. A bánya történetében minden lapja tele van regénybe illő eseményekkel. Talán azért is sajnálják annyira! A verőfényes őszi napsütésben emberek ülnek a domboldalon. Nyugdíjas bányászok, falusi emberek. Nézik a pöfögő bányamozdonyt, az eléjük táruló képet és Csillagot, a bányalovat, „aki" türelmesen járkál ki, s be a föld gyomrába vezető ajtón: neki sem mindegy. Minden fuvar rövidebb. Néha hátrapillant nagy busa fejével, mintha azt kérdezné: „hát csakugyan bezárják a bányát 1 ?" Bezárják a Baross-aknát, mert nem ad már elég szenet. Elfogyott vagyona, más bányák korszerűbbek, adnak szenet a vasgyárnak és a borsodi iparnak helyette is. 82 éven át szolgálta hűséggel a gyárat, nevelt bányász generációkat, volt nagy események színtere, de már megöregedett. A bányászok nem maradtak munka nélkül. Várták őket a korszerűbb üzemek. Baross-akna pedig elmúlik, megszűnik észrevétlenül, mint egy megfáradt, öreg ember. Ötmillió tonna szenet adott.
