Dobrossy István (szerk.): Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. (Miskolc, 2001)

Ajánlás

AJÁNLÁS Perecesnek — ellentétben Diósgyőrrel, vagy Miskolccal — nincsen több évszázados, vagy a „régmúlt homályába" vesző története. Amikor Diósgyőr várát, vagy a Miskolcnak nevet adó család szállásbirtokát és temetkezési helyét említik, Pereces és környéke még nem „nevesített", vagyis a határjáró oklevelekben nem fordul elő. Évszázadok telnek el, míg a mezővárosi kézműipar, vagy a koronauradalmi területeken, főleg az erdőkben kialakuló manufakturális ipar (hamuzsír égetés, üveggyártás, vasolvasztás) mellett megjelenik az ipari szintű vasgyártás és termékelőállítás. A kiegyezést követően kap fontos szerepet a Garadna-hámori völgyből új helyre telepített vasgyártás. Egy új vasgyár létesítése Diósgyőrben megváltoztatta a környezetet föld alatt és föld felett egyaránt. A családi bányászkodás helyére a pontos feltérképezés utáni ipari szénbányászat lép, a Pereces-völgy messzi tájakról érkező szakemberekkel és bányászcsaládokkal népesedik be, s 1868-tól nyomon követhető a telepek, majd a XX. század elején egy önálló bányásztelepülés kialakulása. Pereces olyan önálló bányásztelepülés, amely sok szállal, elválaszthatatlanul kötődött Diósgyőrhöz, pontosabban a Vasgyárhoz. Csak a „kívülálló" olvasónak tűnhet szokatlannak, hogy e kiadvány és tanulmány sorozatban, amely Diósgyőrről szól, helyet kap egy más - nevezetesen Pereces - település története. Azok számára azonban akiket több generációs emlék és a bányászat kezdete majd befejeződése köt ehhez a településhez nagyon is természetes mindez. A munkás és bányászlakások hasonlósága, a két település közötti napi kapcsolat, a magas színvonalú kulturális, művészeti és sportélet mind-mind egy-egy megnyilvánulása a közös irányításnak, az egymásra épülő munkának, az összetartozásnak. A perecesi bányászat története pedig mindössze egy évszázad a mai Nagy-Miskolcot alkotó települések történetéből: 1868-ban kezdődött, s 1968-ban fejeződött be, amikor a szénkitermelés központja Perecesről Lyukóbányára került. Érthetően a kötetben többször is feltűnik, hogy a visszaemlékező bányászcsaládok ezt a „gyász éve"-ként élték meg.