Dobrossy István (szerk.): Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. (Miskolc, 2001)

Baán István: Pereces bányatelep környezete, a bánya megnyitása és a település közlekedési kapcsolatai

a Lyukó-völgy elején lévő Márta-bánya szállítási koncentrációját megoldják a közöttük lévő széntelepek kiaknázása mellett. Ezek a bányák korábban magánkézben voltak, de az államosítással a Miskolci Bányaművek, illetve Borsodi Bányaművek felügyelete alá kerültek. Azért is fontos róluk szót ejteni, mert Pereces lakosságát is érintette az átszervezés, hiszen egyes dolgozókat oda helyezték át. Az Erenyő-aknán 1966-ban szállították ki a legtöbb szenet, megközelítőleg 350.000 tonnát. A magas önköltség és a krónikus létszámhiány miatt 1973-ban leállították. Itt sok külszíni berendezés és építmény volt. Utóbbiakat értékesítették, a Miskolci Ingatlankezelő Vállalat alakította ki telephelyét, majd az Eszakmagyarországi Regionális Átképző Központ is helyet kapott. Lyukóbánya ugyan nem Pereces közigazgatási területén fekszik, de ezer szállal kötődik ide. Nemcsak a föld mélyében összefüggő szénmezők, de megszületése, a perecesi bányászok élete, sorsa elválaszthatatlan kapcsolat. Kisebb lejtősaknák művelése korábban is folyt itt, de érdemileg 1939-ben fogtak hozzá a Barossaknainál sokkal nagyobb és korszerűbb két függőakna létesítéséhez. Mindez a Diósgyőri Vasgyár bányafőnökének, Hibbey Hosztják Albertnek a tervei alapján történt, s amikor az aknamélyítő vállalat mellett bányászokra is szükség volt, kezdettől fogva perecesi bányamérnökök, aknászok és vájárok hozták létre az ország ma is egyik legnagyobb szénbánya üzemét. A második világháború közbejötte miatt az 5 évre tervezett munka 9 évig tartott. Az I. sz. akna átmérője 5 m, a II. számúé, 3,8 m, mindkettő mélysége meghaladja a 300 m-t. A fejtést először a betömedékelt perecesi akna irányában kezdték el, s azt újra megnyitották szellőzés és biztonsági személyszállítás céljára. Ezt a munkát 1958-ban fejezték be. Az akna mélysége 218 m. Lyukóbánya mindenkor a legkorszerűbb fejtési és bányabiztosítási módszereket kereste és találta meg, a közeli régióban és a nagyvilágban is. Ezek közül csak a kialakult legfontosabb megoldásokra utalunk. A maróhengeres és acéltámbiztosítású frontfejtések 1966-ban már a termelés mintegy 50%-át biztosították. Később 100 m széles, hidraulikus páncélpajzsokkal biztosított komplex gépesítésű frontfejtéseket vezettek be. Komoly gondot okozott az is, hogy az 1 millió tonnát meghaladó termelés kiszállítását a szkip-akna nehezen bírta. Ezért egy kanadai cég pneumatikus szállítórendszerét építették be 1980-ban. A bányatám-biztosító rendszerek tekintetében az évszázados együttműködési hagyományok töretlenül működtek tovább a diósgyőri kohá-