Dobrossy István (szerk.): Pereces-bányatelep története a XIX–XX. században - Tanulmányok Diósgyőr történetéhez 9. (Miskolc, 2001)

Bevezető

nyöben, ahol már a névadó Ernye bán idejében, a tatárjárást követően szőlőművelést folytattak. Ezek a lakók foglalkoztak - a mezőgazdasági munkák holtidejében - a szénkibúvások kitermelésével, de legfeljebb néhány méteres vízszintes tárnák behajtásához értettek. Amíg Diósgyőrben a koronauradalmi bányák működtek, a munkáslétszám nem haladta meg az 50 főt. Ezek helyileg toborzott bányászok lehettek. Amikor 1868-ban az újvasgyár létrehozását elhatározták, s valóban hatékonyabban kezdtek a szénbányászat fejlesztésével foglalkozni, a megoldandó feladatok egyik lényeges része volt a szükséges bányászlétszám biztosítása. A gyár építésével párhuzamosan utasítást adtak arra is, hogy a „bánya munkásainak számát a lehető legrövidebb idő alatt 150-re emeljék és hogy f. é. (1868) október haváig 250-re kiegészítessék." A feladat megoldása nehéznek bizonyult, mert az illetékes miniszter 1870-ben újabb utasítást adott a szükséges munkáslétszám biztosítására, „hogy a kőszéntermelés a fogyasztásnak megfelelő mértékben folyhassék, az igazgatóság feladata leend, részint a hámori munkások alkalmaztatása által, részint pedig az építésre alkalmas idő bekövetkezte után, munkásházak felépítése által". Pereces látképe, 1960-as évek